Még lélegzem [Befejezett]

Április 26., vasárnap

Nagyon sok idő eltelt azóta. Mondanám, hogy rengeteg minden történt, de valójában alig történt valami, különleges egyáltalán nem, de a hétköznapi egyszerű dolgok annyira lefoglaltak, hogy nem volt időm egy füzetnek panaszkodni. Olyan hétköznapi dolgok, mint a suliba járás, dolgozatírás, délutáni tanulás, sorozatnézés, rajzolás, a barátommal együtt töltött percek otthon, náluk otthon, a suliba menet, vagy Messengeren keresztül írogatva, vagy éppen az apukámmal való közös főzés... Bizony. Hirtelen egy átlagos lány lettem átlagos élettel, átlagos kapcsolatokkal, hobbikkal, gondolatokkal. Nincs jele a depressziónak, az önpusztító, mérgező gondolatoknak. Mégis hogy történhetett ez? Magamra találtam. És az emberekre, akik magammá tesznek.

Apa tényleg nagyon rákapott a konyhatündérségre, azt hiszem neki a főzés lett a hobbija, de azért sokadszorra is meglepett, amikor az az utáni napon, hogy elhatároztam, adok neki még egy esélyt, este megint a főzőlapok előtt álldogálva találtam.

– Most éppen carbonarát csinálok – újságolta főzőkanállal a kezében, amikor észrevett.

– De te nem is tudsz főzni – szaladt ki belőlem egy nevetés. Igazából fogalmam sincs, miért nevettem. Annyira csiklandozott belülről, hogy esélyem sem volt megállítani, pedig nem is volt vicces a szituáció, csak annyira... szép. Amikor viszont rájöttem, hogy én most nevettem valamin, amit apa mondott, lefagytam, és kis híján a szám elé kaptam a kezem. Nem, azért itt még nem tartunk. Nem vehet meg magának ilyen könnyen, nem lehetek ilyen naiv. Vagy igen? Helyes, hogy engedek a közeledésének?

Ezeken töprengtem, miközben apa boldogságtól sugárzó arccal nézett rám, és nem vett, vagy nem akart tudomást venni a vívódásomról.

– Azt majd most meglátjuk – felelt jókedvűen, és visszafordult lábos felé, amiben a tésztát kavargatta. Csak álltam ott egy darabig szerencsétlenül, nem tudtam, hogy most elmenjek-e, vagy hülye ötlet lenne-e maradni, apa pedig nem bátorított egyikre sem, mert tudta, hogy ezt a döntést csak nekem kell meghoznom. Végül a tapasztalt, megfontolt és elővigyázatos énem vereséget szenvedett a naiv kislány énemmel szemben, akinek szüksége van az apukájára, így szó nélkül beálltam mellé, és elkezdtem összeütni a tejszínes szószt. A szemem sarkából láttam, hogy apa arcán széles mosoly terül el.

Kezdetben szorongtam, és nem csodálkoztam volna, ha életem egyik legkínosabb hallgatása sül ki a dologból, apa viszont nem volt zavarban, vagy csak jól titkolta, és nagyon közvetlenül viselkedett velem. Nekem ez nagyon furcsa volt egy ideig, hárítottam, elzárkóztam, vagyis megpróbáltam, de nem tudtam örökké csinálni, mert az a buta mosoly szabályozhatatlanul, állandóan fel akart kúszni az arcomra. Úgyhogy aztán beszélgettünk. A carbonaráról, az időjárásról, a híradóban leadott hírekről, a médiabotrányokról. Semmi személyesről, mert azt már tényleg túlzásnak éreztem volna, de még ezek a témák is előhozták azt az apát, akit régen ismertem. Intelligens, határozott véleményű, közvetlen, összeszedett. Olyan nagy mértékű volt a boldogság, amit igyekeztem elfojtani, hogy belesajdult a mellkasom.

– Kérdezhetek valami személyeset? – fordult hozzám hirtelen komoly tekintettel. Ha a jó kedvem egy lufi lenne, ekkor biztosan sziszegve engedett volna lejjebb, az arcom is elkomorult. Eddig pont annak örültem, hogy nem másztunk bele mélyebb témákba, mert szerintem azok sokkal későbbre tartoznak.

– Nem tudom – mondtam őszintén.

– Akkor megkérdezem, és ha akarsz, válaszolsz – ajánlotta fel, én pedig lassan bólintottam, hogy oké, csinálja. Közben a tányérokat vettem ki a szekrényből, apa meg egy helyben állt és úgy tartott szemmel engem. – A nagyanyád azt mondta, hogy hegek vannak a karodon. – Ha tényleg lufi lenne a boldogságom, ekkor már tényleg lapos lett volna, ösztönösen erősebben markoltam a tányérokat, és inkább le is tettem az asztalra, hogy ne törjem szét őket. – Te csináltad? – kérdezte apa, miután nem válaszoltam. Most a poharakért nyúltam, hogy legyen mivel lefoglalnom magam.