Még lélegzem [Befejezett]

Január 11., szombat

A hétvégéim általában nem szoktak olyan történésekkel bírni, hogy írjak róluk, de a mai szerintem vastag betűs is lehetne. Egy kész érzelmi hullámvasút volt, voltam nyugodt, aztán kétségbeesett, dühös, szégyenkező, őszinte, szomorú, végül megkönnyebbült. És mindezt egyetlen vásárlás idézte elő.

Történt ugyanis, hogy amikor délelőtt tizenegy előtt nem sokkal végre kimásztam az ágyamból és ránéztem a telefonomra, egy üzenet várt Miától, amiben azt kérte, hogy menjünk el délután ruhát vásárolni. Nem rajongtam sosem az ilyen csajos programokért, de jobb dolgom nem volt, és Miánál alkalmasabb ember sem, akivel hajlandó vagyok elmenni, így visszaírtam neki, hogy oké, elkísérem.

Mia: Igazából én fogok kísérni – jött a válasz.

Mia: Neked akarok ruhákat venni

Én: Mi?

Mia: Bizony

Én: Mi a baj a ruháimmal??

Mia: Nagy pulcsik, meg néhány kihívó cucc, amik nem is illenek hozzád. Nincs is saját stílusod

Én: Kösz...

De egyébként tudtam, hogy igaza van. Azok a pulcsik pont alkalmasak, mert eltakarják az alkaromon, amit nem akarok mutatni, és kényelmesek is, szívem szerint csak ilyeneket hordanék. Arról a bizonyos pár kihívó cuccról pedig csak annyit, hogy valamivel a fiúk tiszteletét is ki kellett vívni az iskolában. De mostanában már ezt is hülyeségnek tartom, nem is hordom őket.

Mia: Na? Akkor elmegyünk?

Így már nem olyan szívesen mondtam igent, feszengeni kezdtem a nekem való ruhavásárlás gondolatára. De nagy levegőt vettem, és belegondoltam, hogy Mia jó ember, a jó emberek elől pedig már nem akarok elzárkózni.

Én: Jó

Mia: Király :))

Kimentem a konyhába, és csináltam magamnak egy tejeskávét, de a nem éppen korai időpont miatt ezzel a lendülettel már az ebédnek is nekiálltam. Miközben főztem a karfiolt, aznap először kinéztem az ablakon, és leesett az állam, ugyanis a hó olyan gyönyörű nagy, fehér pelyhekben szakadt, amilyet manapság már ritkán lát az ember, ha igen, akkor pedig biztos nem karácsonykor. Vagy tíz centi vastagon fedte a járdát a hótakaró, és nagyon úgy nézett ki, hogy ennél még magasabbra is fog nőni.

Miután megfőztem a rizst is, és megsütöttem a bepanírozott karfiolt, megebédeltem, a többit meg elraktam apának, hogy ha netán az éhség rábírná arra, hogy kijöjjön a szobájából, akkor találjon kaját. Kiszellőztettem a konyhából az olajszagot, aztán bevackoltam magam a szobámba, és órákon keresztül csak sorozatot néztem. Gondoltam rá, hogy tanulni kellene, főleg amiatt, hogy vészesen közeledik a félévzárás, de aztán elhessegettem a gondolatot, mondván, hogy szombat van. És szerintem a jó diák szombaton nem tanul.

Aztán négy óra előtt nem sokkal leállítottam a sorozatot, és öltözködni kezdtem. Csak azért is a nagy Billie Eilish-os pulcsimat vettem fel, és rá a nagyitól kapott fekete télikabátomat, a nadrágom is fekete volt, és a bokacsizmám is, így a sok sötét cucc mellett a szokottnál is szőkébbnek látszott a hajam. Ahogy indulás előtt belenéztem a tükörbe, konkrétan egy árny nézett vissza rám szalma színű kis vállig érő hajjal, az egyetlen megragadó az élénkkék szemem volt bennem. Ebben a pillanatban tökéletesen egyetértettem azzal, hogy nincs is stílusom.

Néhányan azt mondják, hogy a januári hóesés utálatos, de ez nem volt az, ez tényleg gyönyörű volt. Az egyébként is nyugodt utcánkban most végképp nem volt forgalom, mert senki nem vette a fáradságot, hogy letakarítsa az utat, a hó pedig csak csendben és erőteljesen hullott, a fák ágait is több centi vastag rétegben borította már. Olyan volt, mintha egy másik, békésebb világba csöppentem volna.