Még lélegzem [Befejezett]

Március 19., csütörtök

Kezdem azt hinni, hogy igazából egy vidámparkban lakom, és a napjaim minden percét a hullámvasúton töltöm. Egyszer az egekben vagyok, aztán a padlón. Miután összejöttem Nimróddal, egy hétig úgy éreztem, folyamatosan lebegek a boldogságtól, aztán eljött az első összeveszés, akkor azt hittem, vége mindennek, kibékültünk, megint repkedtem az utóbbi pár napban, erre ma történt valami, ami lehúzott a földre, és ami előtt értetlenül állok. De ezúttal nem Nimróddal és velem, hanem a suliban.

Nyugis napnak indult, úgy, mint az előző kettő, felkeltem, meghallgattam a zenét, amit Nimród küldött, beszéltem pár szót a nagyival reggeli közben, szupersebességgel készülődtem, hogy ne várakoztassam meg Nimródot, ráérősen sétáltunk a suliba, hiába voltunk késésben, aztán végigszenvedtem egy unalmas duplaangolt és egy fizikát. Közben azért egy rajz is volt, ami fura, de a kedvenc tantárgyammá nőtte ki magát, pedig sose gondoltam volna, hogy nekem valaha is lesz kedvenc tantárgyam. Rászoktam, hogy ha Nimród nincsen nálam, akkor a nagy otthoni semmittevés helyett, amit csinálni szoktam, inkább elkezdek firkálgatni, és majd közben eldől, hogy milyen mű is születik a vonalakból. Nagyon élvezem, tökéletesen kikapcsol, és ha ideges vagyok, akkor jó figyelemelterelő is. Így nem volt olyan rossz a rajzóra sem, és annak ellenére, hogy nem az órai feladatot rajzoltam, a tanárnő a tanév során először nem szúrósan, hanem elégedetten pillantott rám.

Az első kellemetlen eset ötödik órában, kémián következett be. Megint egy random füzetbe – ha jól emlékszem, fizikafüzetbe – firkálgattam, amikor betoppant a tanárnő, és kiosztotta az az órai feladatokat. Mindig is csoportmunkamániás volt, minden második órán párokban dolgozunk, és így volt ez most is. Fel sem pillantottam a füzetemből, amikor összerakta a párokat, úgyis mindig ugyanazzal vagyunk a névsor alapján, csakhogy most a szokásos párom, Flóra hiányzott. Hiányzott Blanka partnere is, Kinga, így a tanárnő értelemszerűen vele rakott össze.

– Laura kisasszony, mindenkinek szólt az utasítás! – szólt rám a tanárnő csípősen, miközben körülöttem már mindenki szervezkedett és padtársat cserélt. – Ha a hallással vannak gondok, javaslom kivenni a fülből a fülhallgatót! – kapcsolt magasabb hangra, amikor továbbra sem reagáltam. Egy rutinos fülhallgatóhasználó megtanulja úgy is megérteni a körülötte lévőket, hogy közben zenét hallgat, de erről a tanárok többsége nem tud, így mindig szükségesnek vélik, hogy ordibáljanak, ha hozzám beszélnek.

Sóhajtva tápászkodtam fel, természetesen engem kellett ugráltatni és átköltöztetni másik helyre, nem Blankát. Vittem magammal a rajzomat és egy ceruzát, kémiafelszerelést azonban nem, ami miatt a tanár elkezdett velem veszekedni, meg kérdezgette, hogy nem gondolom, hogy talán óra elején jelenteni kellett volna a felszereléshiányt? Szóval csak a szokásos tanári duma, nem is figyeltem, igazából Blanka vonta magára a tekintetem. Határozottan úgy nézett ki, mint aki egy másik párhoz akar csatlakozni. Nekem ez csak jó volt, de nem értettem, ahogy a pillantást sem, amit rám vetett.

– Megértetted? – zárta a monológot a kedves tanárnő.

– Persze – válaszoltam összeráncolt homlokkal Blankára nézve, amit végre a tanár is észrevett.

– Blanka, neked sincsenek rendben a hallójárataid? Mindkettőtöknek hiányzik a padtársa, így Laurával fogsz ma dolgozni – ismételte türelmetlenül.

Blanka egy darabig hallgatott, aztán elhatározta magát, és egyenesen rám nézett. És végre felismertem a belőle sugárzó felsőbbrendűséget és lenézést. – Tanárnő, én nem akarok vele dolgozni. Inkább csatlakoznék Zsófihoz és Jankához.

Úgy éreztem, mintha jeges vízzel öntöttek volna le, miközben a tanár felháborodottan kérdezgette Blankát, hogy mégis mit jelentsen ez. Én tudtam, úgy is, hogy Blanka egy szót sem volt hajlandó ezután szólni.