Még lélegzem [Befejezett]

Október 18., péntek

Mielőtt elkezded, szeretnélek figyelmeztetni arra, hogy a történet hangulata kifejezetten depresszív. Ha éppen egy nehezebb időszakot élsz meg, akkor lehet, hogy ez a regény most nem a legjobb választás számodra.

Azt is szeretném leszögezni, hogy bár az események E/1-ben íródnak, ezek nem az én gondolataim. Nem támogatom, hanem száz százalékosan ellenzem az önbántalmazás minden formáját. Ez nem megoldás. Ha bajban vagy, kérlek kérj segítséget, fordulj a szüleidhez, a testvéredhez, a barátaidhoz vagy egy szakemberhez. És nekem is írhat bárki, aki szeretne beszélni a problémáiról.

***

Sosem hittem volna, hogy egyszer idáig fogok süllyedni. Naplóírás? Ráadásul a pszichológus tanácsára? Ugyan már.

Soha nem az a lány voltam, aki esténként órákat görnyed egy füzetlap fölött, csak hogy elsírhassa valakinek a baját, és főleg az a lány nem voltam soha, aki megfogadja a pszichológusa tanácsát. Már az irritál, ha meghallom a hangját, az pedig maga a pokol, ha beszélgetni próbál velem. Nem tudja, hogy ki vagyok, fogalma sincs arról, hogy mit láttam, és mit éltem át, és hiába mondanám el, akkor sem értené, úgyhogy más információ híján kénytelen a gyilkos pillantásokra támaszkodni, amiket kap tőlem, és ezek alapján állítja fel a diagnózist. Magyarul besorol a skatulyákba, amiknek a megállapításához hatalmas zseninek kell lenni: A depressziós, nehéz múltú, magába zárkózó tinédzserek csoportját erősítem. Wow, ehhez aztán diploma kellett; manapság minden második szerencsétlenre ráillenek ezek a jelzők. Szerintem érthető, hogy nem tudom tisztelni azt az embert, így rendszerint soha semmit nem csinálok meg, amit javasol. Azzal azonban már torkig vagyok, hogy lassan fél éve minden találkozónk elején egy kis könyvecskét követel tőlem, amiben az érzéseimről siránkozok, ezért úgy döntöttem, ha legközelebb ráveszem magam, hogy elmenjek, az orra alá fogom dugni ezt a szarságot, amit éppen írogatok. Bánom is én, a lényeg, hogy szálljon le rólam.

Az őszinte érzéseimről viszont soha, de soha nem fogok ebbe a füzetbe írni. Egyrészt mert van egy erős gyanúm, hogy a dilidokim tüzetesen át fogja olvasni, másrészt jobb lesz valami attól, hogy leírva is látok dolgokat? Megoldódnak? Könnyebb lesz? Persze, hogy nem, ez egy hülyeség, csak az időmet fecsérelem.

A „doktor úrnál" jobban már csak a nagymamámra vagyok dühös, aki arra kényszerít, hogy hetente egyszer egy órámat arra szánjam, hogy némán és mérgesen üldögélek egy idegen emberrel szemben, aki megállás nélkül osztja nekem az észt, és olyan kiborítóan közvetlen velem, mintha egy kicsit is ismerne.

De persze ő sem ér a nyomába annak, amennyire az apámat gyűlölöm. Neki még arról sincs a leghalványabb fogalma, hogy orvoshoz járok.

Most pedig jókislány leszek, és ahogy azt szokás egy naplóban, leírom a napomat:

Mint mindig, ma is utáltam felébredni. Mint mindig, ma sem tudott semmi motiválni arra, hogy kikeljek abból a rohadt ágyból, tudtam, hogy csak egy újabb sor szenvedés vár rám. Mint mindig, ma reggel sem szóltunk egymáshoz egy árva szót sem apával, amikor véletlenül három másodpercre összefutottunk a konyhában. Természetesen nem említette meg, hogy hatalmas késésben vagyok, mivel észre sem vett, és én sem jegyeztem meg, hogy a korai időpont ellenére is már piaszaga van. Mint mindig. Mint mindig, ma is írtam egy egyes dolgozatot az iskolában. Mint mindig, az osztályomba járó üresfejű lányok ma is ott legyeskedtek körülöttem, de ezúttal még az irányításukhoz sem volt kedvem. Mint mindig, ezúttal is a pokolba kívántam az egész világot, és csak arra vártam, hogy végre hazajöhessek. De hogy miért? Nem tudom. Mint mindig, ma sem várt itthon más, csak a csend, meg a csendet néha megtörő értesítések a telefonomról, és a saját nyomorúságos gondolataim.

Na jó, ez szánalmas. Jelen pillanatban semmiben nem különbözöm azoktól a lányoktól a suliban, akiken olyan jót szoktam röhögni, bár mentségemre legyen mondva, hogy ha tehettem volna, nem itthon ülve töltöm a péntek estét. De végül így alakult, mert Kevin még délután szólt, hogy kábé senki nem lesz ma közülük a bevált szórakozóhelyünkön, nélkülük meg nem poén, semmi kedvem nem volt elmenni.

Kevint ezen a bizonyos szórakozóhelyen, a Blue Bird-ben ismertem meg, és már első látásra szimpatikus volt. Illetve nem ő maga, hanem az életfelfogása, ő az a srác, aki tudja, hogyan kell élni, minden kockázatban kapásból benne van, és nem tart semmitől. Tulajdonképpen tőle tanultam meg, hogyan kell elérni, hogy semmi ne érdekeljen. Viszont a legjobb haverját, Viktort ki nem állhatom, azóta utál engem, hogy a társaságukba kerültem, egyszerűen nem képes elfogadni, hogy kilencedikes létemre hozzájuk tartozhatom, semmibe vesz, ha pedig mégis figyelemre méltat, akkor csak leszól. Ha nem is oszlopos, de tagok még Csanád és Dávid, akik csak tizedikesek, de valamivel sikerült kiérdemelniük az odatartozást, bár őszintén fogalmam sincs, mivel. Én csak annyit látok, hogy harsányak, csajozósak, viszonylag jól bírják a piát, és seggfejek. Rajtam kívül hárman vannak még lányok: Zoé Viktor barátnője, éppen ezért sosem voltunk puszipajtások, de ő legalább megtűr engem, Viki az a lány, akiből sugárzik az elevenség, és olyan beszólásai vannak, hogy mindenki dől a röhögéstől, az utolsó pedig Dorina. Ő az, aki minden egyes péntek, de általában szombat este is ott van a Blue Bird-ben, mégsem beszélget senkivel, csak ül a bárpultnál, és időről időre megiszik egy-egy pohár vodkát. Fogalmam sincs, hogy ennek az egésznek mi van a hátterében, de szerintem a többieknek sem, az ő történetéről nem tudunk semmit.

Dorinával nem voltunk barátok, de még ismerősök sem, amikor szeptember első hetében végzősként odajött hozzám a suliban, és elmondta, hogy szeretné, ha aznap este elkísérném egy szórakozóhelyre. Sosem magyarázta meg rendesen, mindig csak annyit mondott, hogy azért csinálta, mert szükségem volt rá, szükségem volt ezekre az emberekre.

És tudom, hogy igaza van. Bármennyire is nem kedvelek néhányat közülük, akkor érzem igazán fesztelennek magam, ha velük vagyok. Mert ott mindenki tudja, mi az a fájdalom. Ott mindenkinek van egy személyes tragédiája, ami miatt gyűlöli a világot. Ott senki sem szól rám, amiért nem vagyok kedves, senki nem kéri, hogy változzak meg. Ott lehetek rossz, csinálhatok helytelen dolgokat, elcseszhetem az életem anélkül, hogy bárki szólna érte.

Mert ez az, amit egyszerűen nem bírok. Ha valaki úgy szól bele a dolgokba, hogy nem tud semmit, ha ő akar lenni az, aki majd kihúz engem ebből az egészből. Gyűlölöm, ha valaki azt hiszi, meg tud gyógyítani. Hát ezért gyűlölöm annyira a pszichológust.