Még lélegzem [Befejezett]

Május 30., szombat

Az utóbbi időben semmi mást nem próbáltam, mint boldognak lenni. Ez volt a legfontosabb, és az, hogy közben annyi időt töltsek a számomra fontos emberekkel, amennyit csak lehet. Ők elég kevesen vannak: a nagyi, Nimród, a pszichológusomként megismert legjobb barátom, Nimród testvérei és Nimród szülei. De mostanra végképp megtanultam, hogy ha emberi kapcsolatokról van szó, akkor nem a szám a mérvadó, hanem hogy mit meg nem tennétek egymásért, hogy a másikra mindenben számíthatsz, hogy ha az éjszaka közepén ugrasztod, akkor is segít, vagy egyszerűen csak annyi, hogy bármikor képes mosolyt csalni az arcodra, és mindig van hozzád egy-két kedves szava.

Nem is gondolná az ember, de iszonyú sok időt le tud kötni, ha valaki céltudatosan a lelki egyensúlyra törekszik, előfordult, hogy egyszerűen nem maradt időm az iskolára, mert egész délután viaskodtam magammal, küzdöttem, hogy ne tapadjon rám a ragacsos letargia, felsorakoztattam magamban az érveket, hogy miért vagyok jó ember és miért nem érdemlem meg a szenvedést, felidéztem a legboldogabb emlékeimet, hogy ne zuhanjak magamba, és minden erőmmel távol akartam tartani a gondolataimat apától. Mert tőle eredt ez az egész, amikor megláttam őt zokogva inni az asztalnál, az újra darabjaimra szakított szét, és hiába határoztam el keményen, hogy összeforrasztom ezeket a darabokat, nagyon nehéz eredményt elérni. Ha tényleg visszakaptam volna apát, tökéletes lett volna az életem. A segítségével, a szeretetével minden a helyére került volna, végleg túlléptem volna anyun, de így, hogy megint cserben hagyott, anyu hiánya is újból jobban kínoz. Így utólag nézve, az utóbbi egy évemben minden apán állt vagy bukott, tudat alatt mindig azt vártam, hogy tegyen valamit, bár próbáltam elnyomni, de folyamatosan reménykedtem. És ezért mondom még mindig azt, hogy meg kellett történnie annak, hogy újra cserben hagyott, hogy már ne reménykedhessek tovább, hogy ne rajta álljon a boldogságom. Az elmúlt hetekben azon dolgoztam, hogy elszakadjak tőle, elengedjem végre teljesen.

Amikor Nimród először elkísért a mellettük lévő ház bejáratához, és megláttam az ajtón lévő névtáblán egy kiolvashatatlan japán nevet, megesküdtem volna, hogy rossz helyen járunk, valami tévedés történt, de amikor kérdőn néztem Nimródra, ő csak biztatóan mosolygott rám. Aztán rájöttem én is, hogy nincs itt tévedés, csak újdonsült pszichológusom, Áron ázsiai származású, az apja japán, az anyja magyar. Az ázsiai vonalról árulkodik a mandulavágású szeme, és a sötét hajszíne meg írisze is, de ha a magyar kiejtését nézzük, az kifogástalan, abszolút akcentus nélküli.

Nimród csak az első két alkalommal jött velem, ennyi elég volt arra, hogy meggyőződhessek róla, Áron nem harap. És nem csak hogy nem harap, hanem még segít is. Az előző dilidokim után nem erre számítottam, ugyanis akkor sajnos belém rögzült, hogy a pszichológus ellenség, pedig normál esetben egyáltalán nem, erre példa ez a huszonéves srác is. Bár Áron még nem hivatásos pszichológus, hiszen nem fejezte még be az egyetemet, de annál nagyobb szó, hogy a bizalmába tudott férkőzni egy olyan távolságtartó embernek, mint én.

Azt hiszem, attól a ponttól sikerült ez igazán, amikor elkezdtem nem emberelemző szakértőként, hanem barátként, egy egyszerű srácként tekinteni rá, aki nem azért hallgat meg, hogy pénzt kapjon, hanem mert érdeklik a problémáim és segíteni akar. A közvetlenségével és kedvességével egész egyszerűen elfeledteti velem, hogy a páciense vagyok, a felém intézett kérdései pedig egyáltalán nem tudakolózók, csupán rásegít velük arra, amit segítség nélkül nem tudnék kifejezni.

Lehetne azt mondani, hogy csak egy, a munkáját jól végző (majdnem) pszichológus, de tudom, hogy ennél többről van szó. Egyrészt sosem fogadja el a pénzt az alkalmak után, amikor találkozunk, arra hivatkozik, hogy egy baráti beszélgetésért senkinek sem kell fizetnie. Másrészt tudom, hogy bármikor ráírhatok, ő nem csak az egyeztetett időpontban fog meghallgatni, hanem akár az éjszaka közepén is, előfordult egyszer, hogy hajnalban hívtam fel, amikor nagyon magam alatt voltam, és nem akartam ezzel Nimródot elszomorítani. Harmadrészt bár általában az én problémáimról van szó, egyre gyakrabban előfordul, hogy róla is beszélünk. Szerintem normál esetben a páciensek semmit nem tudnak a pszichológusaik magánéletéről, és úgy hogy nem vagyunk barátok, még a legkedvesebb pszichológusra sem mernék ráírni, hogy mi újság, hogy van, jól megvannak-e Zsomborral. Ja igen. Áron meleg és Zsombor a barátja, szóval ha Nimród féltékeny típus lenne – de nem az –, akkor sem kellene aggasztania, hogy sok időt töltök egy másik fiúval.