Még lélegzem [Befejezett]

December 17., kedd

Csak az idei évben jöttem rá, hogy mennyire borzalmasan utálom a karácsonyt. Eddig nem volt vele semmi bajom, de idén egyszerűen megőrjít ez a cukormázas boldogság, ami megszállta a sulit, meg amúgy az egész világot, agybajt kapok az agyonjátszott karácsonyi zenéktől, a tűrőképességem morzsáról morzsára fogy minden egyes alkalommal, amikor meglátok egy újabb fényfüzért, illetve girlandot, és nem hiszem, hogy kibírom-e, ha még egy karácsonyi filmet végignézetnek velünk az iskolában.

Az időjárás elég hirtelen igazodott az évszakok változásához, a novemberi ködös, szeles időt egyszer csak felváltották a reggeli fagyok, egy szempillantás alatt tél lett. December második hetében még hóesés is volt, ami manapság igazán ritkaságszámba megy. Ha nem bolondult volna meg az egész diáksereg ettől a kis hótól, és nem fújták volna fel sokkal nagyobbra a dolgot, mint amilyen valójában volt, akkor akár még nekem is tetszett volna. Nem szeretem, amikor süt a nap, jobb ez a hideg, zord idő, ami mellesleg tökéletesen illeszkedik a hangulatomhoz.

Az elmúlt időben igyekeztem világossá tenni a világ számára, hogy nem kérek belőle. Felhúztam a rolót, az iskolában még az addigiaknál is jobban kivontam magam a közös munkából, ez pedig természetesen végtelenül kiakasztotta a tanáraimat. De olyan szinten nem érdekel, hogy az valami hihetetlen. Nem érdekelnek a jegyeim, az se, ha évet kell ismételnem, felőlem akár az iskolából is rúgjanak ki, én járok a legjobban. És nem érdekelnek az emberek sem, már egyáltalán nem zavar, ha lúzer módjára egyedül kell üldögélnem a tantermünkben, sőt, én magam zavarok el mindenkit a közelemből. A kivívott tisztelet áldása, hogy elég egy fenyegető szót szólni, és már szaladnak is el, hogy ne okozzanak bajt.

Felerősödött az érzésem, hogy sehol sem jó. Ugyanúgy, ahogy eddig, ha suliban voltam, azon rimánkodtam, hogy hadd menjek már végre haza, ha otthon voltam, azt kívántam, bárcsak ne abban a lakásban lennék. Csak mindez most egy kicsit durvább méreteket öltött.

Nem akarok panaszkodni, mert igazából nem segít. De tényleg attól félek már, hogy megőrülök, vagy valami hatalmas meggondolatlanságot követek el.

Viszont a jó az, hogy attól nem kell tartanom, másokat bántani fogok, senki nincs, akit alkalmam lenne megbántani. Apával a helyzet olyan, mint eddig, elviseljük, hogy egy lakásban kell élnünk, mert nem tudunk mást csinálni, a nagyi idegesítőbb, mint valaha, a segítsége nem segítség nekem, csak nyűg, az iskolában nem szólok senkihez, a fülhallgató állandóan a fülemben van. Kevinnel egy darabig még írogattunk Messengeren, de azután, hogy folyamatosan lemondtam a péntek esti Blue Bird-öket, és világossá vált számára, hogy egyszerűen nincs a személyéhez kedvem, megszakadt köztünk a kommunikáció. Nem, tényleg nem akartam a Blue Bird-be menni. Borsózik a hátam a gondolattól, hogy újra Atesz becsmérlő tekintete elé kerüljek, és rémálmaim vannak arról, hogy újra meg újra porig aláz. Ezt a közeljövőben, sőt igazából soha többet nem kívánom átélni, így inkább tengődöm itthon esténként a sötétben, a csendben, ami egy idő után képes az őrületbe kergetni. Ilyenkor jönnek a gondolatok, amik nagyon veszélyesek tudnak lenni, főleg ha senki nem tereli el őket a hülyeségeivel. Igen, most Nimródra gondoltam.

Nem voltunk mi soha közeli kapcsolatban egymással, ez így utólag világos. Viszont éppen elég, hogy pont annyit jelentett, amit ha elveszítek, megérzem a hiányát. Ő volt az ígéret arra, hogy egyszer a pokolnak is vége lesz, amibe májusban belekerültem, és ő volt a megcáfolója is annak a véleménynek, ami az utóbbi hónapokban kialakult bennem az emberekről: Elhitette, hogy nem mindig van hátsó szándék, hogy van, amikor tényleg csak segíteni akarnak, hogy amikor kedves dolgokat tesznek, azokat azért teszik, mert egyszerűen kedvesek.

De igazából nem érdemes már ezt boncolgatni, Nimród olyan hirtelen kikerült a szánalmas életemből, amilyen hirtelen belefolyt. És az sem segít, hogy mindez saját hibámból történt.