Még lélegzem [Befejezett]

Március 16., hétfő

Tudom, hogy nagyon elrontottam tegnap. Borzalmas dolgokat vágtam Nimród fejéhez, tapintatlan, bizalmatlan és hisztis voltam, kétségbe vontam, hogy szeret, megvádoltam, hogy talán csak szórakozik velem, és egyszer ott fog hagyni, mellesleg a továbbtanulását illetően beálltam a szülei mögé, ahelyett, hogy támogattam volna, és mindezek után egy szó nélkül leléptem onnan. Féltem, hogy mi van, ha Nimród szakít velem, de nem ezért nem tudtam aludni az éjjel, sőt, egész végig azon gondolkodtam, hogy nem lenne-e az a jobb megoldás. Egy párkapcsolat tényleg nem nekem való, én megmondtam előre, alig egy hét kellett ahhoz, hogy tönkretegyem a boldogságot. Nem csak a sajátomat, hanem Nimródét is, és bár én nagyon ragaszkodom hozzá, ő nem tudom, meddig bírja, de ha már nem bírja, akkor azt hiszem, képes lennék az ő érdekében elengedni őt. Azt gondoltam, hogy ez a búcsú már a mai nap megtörténhet. Utólag viszont már megint csak a fejemet fogom, hogy én ilyen könnyen elengedtem volna, és megint nem bíztam benne.

Végtelenül fáradt voltam reggel, és kedvetlen is, mivel arra ébredtem, hogy a nagyi rázogatja a vállamat, hogy felébresszen, én ugyanis eléggé elaludtam. Félig ülő pózban voltam, fülhallgatóval a fülemben, mivel hajnalban már végképp lemondtam az alvás gondolatáról, de azt is meguntam, hogy a gondolataim szinte üvöltenek a fejemben. Elgémberedve mentem ki a fürdőbe, ahol még lehangolódni sem volt erőm a szemem alatti táskákat látva.

Nem tudom, mi volt a nagyival, de kivételesen megkegyelmezett, és nem faggatott Nimródról vigyorogva, ahogyan egy hete folyamatosan, talán látta rajtam, hogy mennyire nem vagyok formában. Bár ez őt nem szokta zavarni, de mindegy.

Megint jókora késésben voltam, amikor kiértem a lépcsőházból, és álmosan pislogtam körbe a túlságosan fényes, de természetesen csípős reggelen. Aztán földbe gyökerezett a lábam. Mivel előző héten végig a barátommal mentem iskolába, talán elvárható lett volna, hogy ne döbbenjek meg ennyire azon, hogy ma is elém jött, de a tegnapiak után még csak lehetőségként sem fordult meg a fejemben, hogy elkísér, én már majdnemhogy a képzeletbeli szakításunknál tartottam. Nimród azonban ott volt, zsebre tett kézzel állt a járdán, göndör fürtjeit mozgatta kicsit a szél, kék tekintetét nyugodtan rám szegezte. Nem lehetett olvasni az arcából, így félve mentem közelebb, bár ha annyira el akart volna kerülni, eleve nem is jön ide.

Egy darabig csak álltunk egymással szemben, biztos távolságban, és vártuk, hogy vajon hogyan fog beindulni ez a beszélgetés. Sejtettem, hogy nekem kellene mondanom valamit, például egy bocsánatkérést, vagy legalább magyarázatot, de nem tudtam erre figyelni, sokkal jobban idegesített, hogy nem tudtam, hányadán állunk.

– Te tényleg mindig ilyenkor mész iskolába – törte meg a csendet Nimród, és bár az arca továbbra is kifejezéstelen maradt, a hangjából kihallatszott egy csepp vidámság. Nem erre a hozzáállásra számítottam, de határozottan megkönnyebbültem tőle, és elhúztam a számat, nem állt szándékomban, hogy elkéssen miattam, már nem először.

– Sajnálom, tényleg. Nem tudtam, hogy elém jössz.

– Miért ne jönnék? – ráncolta a homlokát. Olyan természetesen kérdezte, hogy majdnem én is elgondolkodtam, hogy tényleg, miért ne jönne? De nem gondolkodtam el, mert pontosan tudtam, és ki is mondtam:

– Mert utálsz. Én azt hittem, utálsz, utálnod kéne – közöltem, és kezdtem elég dühös lenni attól, hogy nem értem, mi folyik körülöttem.

– Miért utálnálak? A barátnőm vagy.

– És ez a következő percekben sem változik meg? – vontam fel a szemöldököm. Azt hiszem, ez volt a párbeszédünk első olyan mondata, aminek értelme is volt a huzavona után. Adtam Nimródnak egy támpontot, hogy én mit gondolok, hogyan állunk, amiből világossá vált számára, hogy arra számítok, hogy szakít velem. Mindenképpen érdemes volt megtennem az első lépést, mert végre én is megtudtam, ő hogyan ítéli meg a helyzetet.