Még lélegzem [Befejezett]

Április 30., csütörtök

Reggel felkeltem. Ittam egy tejeskávét, és nem törődtem a nagyival, evés nélkül indultam suliba. Majdnem megsültem egész nap a hosszú ujjúmban. A fejem is egyfolytában hasogatott, így csak mogorván próbáltam túlélni a napot. Elszúrtam a dogákat, lepattintottam az osztálytársaimat, valószínűleg mindkettő hiba volt. A suliból hazaérve bezárkóztam az újonnan szobámnak kinevezett helyiségbe és elkezdtem tanulni, két órán keresztül nagyon erősen próbálkoztam, hogy megragadjon valami, ami eltereli a figyelmem az egyéb dolgokról. Aztán amikor ez már végképp nem működött, elkezdtem rajzolni, de ez még annyira sem vált be, mert közben túl könnyű volt másra gondolni. Sorozatot néztem. Aztán csak feküdtem az ágyon, bámultam a plafont. Próbáltam jó képet vágni ahhoz, hogy hamarosan el kell indulnom Nimród ballagására. A napnak ezen a pontján viszont az események furcsa, és borzalmas fordulatot vettek, így úgy alakult, hogy mégsem ültem ott a közönség soraiban a tornateremben, helyette meglátogattam a kórházat, és este tízkor estem onnan haza.

Most pedig aludnom kellene. De nem bírok, túlságosan zaklatott vagyok, túl sok bennem a bűntudat, a keserűség, a düh. Akárhányszor behunyom a szemem, nem hagy békén a tudat, hogy nem otthon vagyok, az idegen szagok bekúsznak az orromba, és szép sorban az is eszembe jut, hogy mi minden történt ma.

Természetesen biztonságban vagyok, a nagyi lakásában, úgyhogy elvileg nem kellene ilyen szar dolgokat éreznem, de egyrészt a mai nap után túl nagy most itt a csend, másrészt nem tudok túljutni azon, hogy miért is kerültem ide. Szerda reggel nem mentem iskolába, hanem felhívtam a nagyit, hogy most azonnal szeretnék hozzá költözni. Természetesen nagyon ideges lett, megijedt attól, hogy milyen érzéketlen a hangom, és bár megkérdezte, hogy mi történt, valójában már az első pillanatban tudta. Sőt, azelőtt tudta, hogy ez fog történni, mielőtt megtörtént volna, még figyelmeztetett is rá. Tehát hamar urává vált a helyzetnek, és jött, hogy percek alatt átköltöztessen magához. Miután én csak kábán ültem az új szobám ágyán, a nagyi pedig az összes cuccomat kipakolta, és vagy ezer aggódó pillantást vetett rám, közölte, hogy most el kell mennie egy kicsit, mert dolga van. Nem mondta, hová, de nem is titkolózott, tudta, hogy úgyis tudom. Apához ment, és bár látványosan elzárkóztam attól, hogy megtudjam, miről folyt köztük a beszélgetés, a nagyi annyit mégis tudatott velem, hogy apa valójában be sem ment a cégéhez. Nem az viselte meg, hogy elutasították, hanem eleve oda sem ment, megijedt a dolog komolyságától és visszatáncolt. Hát ennyi. Ennyi volt az ő nagy visszatérése, normálisan viselkedett pár hétig, aztán az első olyan pontnál, ahol az élet tényleg megkívánta, hogy a régi önmaga legyen, rájött, hogy ő ezt nem bírja, inkább visszatér az alkoholista életmódhoz. Csakhogy mindeközben tönkretette a lányát. De ez részletkérdés ugyebár.

Vissza a mai naphoz. Az egész azon a ponton kezdett érdekes lenni, amikor percek, vagy ki tudja, talán órák óta fekve bámultam a plafont, amikor Nimród rám írt, hogy hogy vagyok. Furcsa, de még arra is alig tudtam rávenni magam, hogy neki válaszoljak.

Én: Jól – hazudtam.

Én: Készülődök a ballagásra. – Még egy hazugság.

Nimród: Rendben :)

Nimród: Akkor eljössz egyedül a sulihoz ugye? Tényleg elkísérnélek, de nekem itt kell most lennem

Én: Persze, nem gond

Nimród: Oké

Nimród: Szeretlek

Én: Én is szeretlek. – És ez így is volt, per pillanat mégsem éreztem. Ugyanis per pillanat semmit sem éreztem.

Nimród továbbra is a világ legjobb barátja, amiért ennyire megértően viseli, hogy az utóbbi két napban mint mindenki mást, őt is teljesen kizártam az életemből. Még csak nem is tőlem tudta meg az igazságot, hanem a nagyi mesélte el neki, mert én nem akartam vele találkozni. Valószínűleg bűntudatot kéne éreznem a viselkedésem miatt, és lehet, hogy utólag fogok is, de mint mondtam, jelenleg semmit nem érzek.