Még lélegzem [Befejezett]

December 19., csütörtök

A tegnapi nap folyamán önként vettem részt a tornaterem díszítésében, és amikor ez az ofő fülébe jutott, komolyan azt hittem, elérzékenyül. El volt ragadtatva tőlem, mivel nem szóltam neki, hogy megyek, azt gondolta, hogy nem az osztályfőnöki dicséretért csinálom, hanem magától értetődően a jótékonykodó mivoltom miatt. Sajnos valójában nem erről volt szó, én csak kerestem az alkalmat, hogy szóba tudjak elegyedni Nimróddal, és megkérdezhessem a dalról. Igen, tudom. Tudom, hogy szánalmas vagyok, és ez egy félreérthető helyzet, de esküszöm, nem az, aminek látszik. Semmilyen romantikus érzések nem fűznek Nimródhoz, hiába tűnhetek érzelmektől túlfűtött szerelmes tinilánynak, aki minden kapcsolódási pontot próbál kihasználni a fiú felé. Nem. Nekem csak elegem van már abból, hogy egyedül vagyok. El akartam kerülni, hogy bármikor is kimondjam ezt a mondatot, most mégis megtörtént. Gyenge lettem tőle? Szerintem csak egy elcseszett szarkupac mindenfajta emberi kapcsolat nélkül, akinek elege lett az életéből.

De azt azért tisztáznám, hogy nem azért akarom Nimróddal visszaállítani a régi kapcsolatomat – már ha lehet annak nevezni –, mert bárki jó lenne, és vele a legkönnyebb megtenni. Nem azért akarom, hogy megbocsásson, mert szükségem van valakire, és ő volt az első ember, akit találtam. Nimród megértett engem, nem ítélt el, nem próbált belenyúlni az életembe, mégis elérte, hogy kevesebb hülyeséget csináljak, észrevette a Blue Bird-ben, hogy szenvedek, és jó darabig nem hagyta, hogy elüldözzem magamtól, mert segíteni akart. A baj csak az, hogy akkor lettem képes akarni a segítségét, amikor már nem nyújtotta, mivel sikeresen belétapostam.

Tegnap tehát ismét részt vettem a tesiterem díszítésében, és ahogy sejtettem, Nimród megint ott volt, azonban felém sem nézett, és a nagy fejetlenségben nem is volt alkalmam beszélni vele. Csak reménykedhettem, hogy a mai nap, amikor a suli karácsonyi jótékonysági műsora volt, más lesz.

Reggel annyira kómásan ébredtem, hogy először rá sem jöttem, mit furcsállok annyira, pedig azt határozottan éreztem, hogy van valami szokatlan. Csak akkor jöttem rá, hogy ez a valami a friss reggeli illata, amikor gépies mozdulatokkal kimentem a konyhába, és megpillantottam a tűzhely mellett álló, és nyugodtan dúdolgató nagyanyámat.

– Te mit keresel itt? – hördültem fel. A nagyi szúrós tekintettel nézett fel, de nem zavartattam magam azon, hogy mennyire ellenséges hangszínt ütöttem meg, ahhoz túlságosan döbbent voltam. És talán egy kicsit kétségbeesett is, amiért öreganyám már nem csak délutánonként zaklat, hanem hajnalok hajnalán is.

– Gondoltam, átjövök – tárta szét a karját higgadtan, tuti, hogy nem értette, miért vagyok kikattanva. Jó, igazából tényleg minden joga megvolt ahhoz, hogy átjöjjön, de utálom, amikor a legváratlanabb pillanatokban csak úgy betoppan a lakásba.

– Miért? – kérdeztem rövid hallgatás után gyanakodva. Arra számítottam, hogy a nagyi pillantása egyből az alkaromra téved majd, hiszen mi másért akart volna átjönni, ha nem azért, hogy ezzel cseszegessen, azonban meglepett, amikor váratlanul felcsattant.

– Azt hittem, az ötvennyolcadik évemet taposva már szabadon eldönthetem, hogy mikor sétálok át a fiam lakásába, és mikor határozok úgy, hogy látni akarom az unokámat. Hogyhogy miért? Így akartam – háborgott. Akaratlanul is összehasonlítottam a szemét Nimródéval. Nimród íriszei sötétebbek voltak, nagyon ritka az ilyen sötétkék szín, a nagyiéi viszont sokkal világosabbak, szinte világítottak. Közös bennük, hogy ugyanannyira jeges színük volt, amikor haragudtak. A nagyi tekintete ezúttal azonban sokkal inkább tüzes volt, és elérte vele, hogy megnémuljak.

– Bocs. Jogos – morogtam aztán oda. Na, ezt se sok ember tudja elérni.

Mindig rácsodálkozok egy kicsit, amikor szóba jön a nagyi kora. A legtöbb korombeli gyerek nagyszüleivel ellentétben még nincsen hatvan, és ez látszik is rajta, bár szerintem ő nyolcvan éves korára is ilyen energikus és kötözködő marad. Furcsa lehet, hogy ennyire fiatal, pedig egész egyszerű magyarázata van. A legtöbb korombeli gyereket nem tizennyolc évesen szülte az anyja. Engem igen. A nagyi akkor negyvenkettő volt.