Bejárólány /SZÜNETEL/

Introducción

Az életem

Kevesen ismerték az életemet, ugyanis láthatatlan voltam. Egy senki.

A napjaim nem voltak egyszerűek. Hol kevesebb, hol több küzdelemmel telt. Nem épp egy átlagos tinédzser lányéhoz megszokottan.

Hisz kevés olyan lány volt, aki amint betöltötte a 16. életkorát első dolga volt otthagyni az iskolát, hogy keressen magának valami munkát. Amivel segítségére lehetett a családjának.

Mert bármilyen meglepő is nagyon szegények voltunk.

Az anyám, aki a negyvenes éveinek a vége felé járt, egy kisebb kávézóban dolgozott felszolgálóként.
A főnöke, aki az egyik legjobb ember volt a környezetünkben, számtalan alkalommal segítette meg a családomat anyagilag, amikor a hónap végén nem volt pénzünk kifizetni a rezsit, vagy épp nem volt mit ennünk.
Ezért az édesanyám nyitástól zárásig vette fel a kis kávézóban a rendeléseket, tisztított le az asztalokat, és szolgálta ki a vevők kívánságait.
Szinte minden nap túlórázott, így minden nap késő este, túlhajszolva ért haza, és zuhant be az ágyba.

A húgommal alig láttuk őt, de nem volt választásunk. Szükségünk volt minden kis pénzre.

Na és igen. Volt egy húgom. A kicsi 10 éves Alisa, akiről bátran állíthattam, hogy sokkal meghallatta a korosztályát. Ő volt a legérettebb 10 éves kislány, akit ismertem a világon.

Neki is hamar felkellett nőni-e.

Akárcsak nekem.

Magunk voltunk, szülők nélkül és csak egymásra támaszkodhattunk.

Én végeztem anyánk helyett a házimunkát, amibe később ahogy egyre nagyobb lett a húgom is becsatlakozott. Ezek után már hogy ketten végeztük ezeket a dolgokat, még többet tudtam magamra vállalni. Így 14 éves koromban suli utáni munkákat kerestem, amikkel tudtam egy kis pénzt keresni magunknak. Ami eléggé nehéz volt, ugyanis 14 évesen nem nyíltak meg előttem munkák százai, így minden szembe jövő kisebb-nagyobb állást elvállaltam. Anya eleinte nagyon ellenezte, és nem akarta hogy ezt tegyem, de nem tudott mit csinálni velem. Nem volt otthon, hogy megakadályozza hogy elmenjek, és neki is be kellett látnia később hogy jól jött az a kevéske pénz is, amit összeszedtem.

Amikor pedig betöltöttem a 16-ot és nem lettem többé tanköteles, otthagytam az iskolát. Tudtam, hogy mostantól több lehetőség nyílik meg előttem, és nagyobb segítséget nyújthatok a családomnak.
Bár mikor bejelentettem a döntésem, anya eléggé kiborult. Nem akarta hogy feladjam a sulit. Azt mondta tanuljak tovább, hogy legyen valamilyen végzettségem, de én ezt nem akartam. Nem akartam haszontalan lenni, és csak lóbálni a lábaim. Azt akartam hogy jobban éljünk! Segíteni akartam anyának, és tenni a húgomért. Főleg a húgomért. Azt akartam hogy neki legalább legyen esélye tovább tanulni egy jó középiskolában, és érjen el valamit az életben. Azt akartam, hogy ne kelljen rongyos, szakadt ruhákban járnia, és lyukas cipőben. Hogy legyenek normális, és szép ruhái, mint a többi vele egykorú gyereknek.

A másik ember, aki hihetetlenül kedves volt hozzánk, és jót akart, az Alisa barátnőjének a családja volt. Tudták, hisz mindenki tudta, aki ismert minket, hogy rosszul állunk anyagilag. Így amikor csak tehették, szinte minden hétvégére áthívták magukhoz Alisát egy napra. Ott együtt játszhatott a kis barátnőjével, a csodálatos játékaival, amikre Alisa még csak távolról sem nézhetett, mert nem volt meg rá a pénzünk. Sőt kit álltatok. Még sokszor kenyérre sem volt meg. Így Alisának jó volt időnként egy biztos környezetben. Ahol a barátnője anyukája, mindig bőszen főzött rá, és ott reggeliztette, ebédeltette és vacsoráztatta. Mikor pedig hazafuvarozta Alisát nekünk is küldött frissen becsomagolt ételt, amikről mink csak álmodozhattunk.
Mindig hihetetlenül hálásak voltunk ezért neki. Én is és anya is, főleg mikor alkalmanként hozta a kinőt lányruhákat, abban reménykedve hogy jó lesz Alisára. Akkor anyám mindig a nő karjaiba borult és zokogva megköszönte neki, amit értünk tett.

Azon pedig sose kellett aggódni, hogy jók lesznek-e rá azok a ruhák, mert mind jók voltak, hisz Alisa apró és vékony volt, az egész családommal együtt.

Majd pedig ezután jön a kérdés, hogy vajon mi van a családunk férfi tagjával.
Az apámmal.

Ő az egyik tiltott személy volt, akiről soha nem beszéltünk. Egyikünk sem merte vagy akarta akár csak említeni sem ezt a személyt. Nem mintha annyit gondoltunk volna rá. De ha mégis eszembe jutott gondolatban sokszor szidtam és hibáztattam mindenért, amit velünk tett. Hisz minden miatta volt. Az hogy szakadt ruhákba jártunk, nem volt mindig mit ennünk és hogy se nekem és sem a húgomnak nem lehetett normális életünk.
Tönkre tett mindent, mikor 10 éves koromban megcsalta egy másik nővel az anyámat, majd el is hagyott minket. De talán a legnagyobb vétke nem is ez volt, hanem az, mikor elszakította anyát az első gyermekétől és minket a bátyánktól, Isaactől. Ő volt a másik tiltott személy, akiről nem beszéltünk. Bár róla csak az elvesztése okozta fájdalom miatt nem beszéltünk. Isaac nem tett semmit. Az apánk egyedül őt vitte magával, mikor eltűnt a nagy világban. Úgy gondolta hogy a fia az egyetlen akivel azonosulni tud, akit feltud nevelni. Ráadásul ő akkor már 12 éves volt, kevesebb nevelésre szorult, mint az akkor még csak 4 éves húgom. Szóval a húgomat sose vitte volna magával. Vele túl sokat kellett volna törődnie. Ami valljuk be nem volt az erőssége.

Sokat gondolkoztam azon mi lehet velük. Hogy vajon apámnak megérte-e lelépnie azzal a nővel? Isaac boldog-e vele? Hogy vajon milyen az élete az én szeretett testvéremnek. Néha annyira hiányzott, és sírva gondoltam vissza a megmaradt gyermekkori emlékeinkre. A védelmező és mindig mosolygó bátyámra. Aki elveszett, és talán több száz kilométerre van az apámmal.

De sokszor azon is elagyaltam, hogy vajon fel ismerném-e őt? Annyi év után. Vagy lehet hogy az imént mellettem elhaladt srác az én Isaac testvérem volt? Hisz sose lehetett tudni. Azóta eltelt mindössze 6 év. 6 kínszenves év.

De ennek most már vége! Nem fogom hagyni, hogy a húgom így élje az életét, és hogy az anyám belepusztuljon a munkába.

Keressek egy jól fizető munkát!