Mindörökké szűz

1. fejezet

- Itt is találtam nyomokat! De ezek nagyobbak mint a többi – kiáltottam. Egy szörnyre vadásztunk, egyelzőre nem tudtuk, hol van. Hogy mire? Nos, adj össze egy démoni kecskét, egy dühös viperát, meg egy éhes oroszlánt és már meg is kaptad a kicsikét. A hivatalos neve Kiméra, de én szimplán Szörnynek hívtam. Mint minden lényt, amit aktuálisan üldöztünk.

- Nem, muszáj ugyanannak lennie – térdelt le mellém Thália.

- Valamit cipelt – állapította meg Rasha. – A súlytól jobban terhelődik a lába, és oldalt is benyomódik...

- Nem, ennek határozottan nagyobb a mérete.

- De csak egy Kiméra létezik... – ráncoltam a szemöldököm. Idegesen beletúrtam világosra festett, hosszú hajamba, és felsóhajtottam. – Túl bonyolult ez nekem.

- Mindegy, most ne foglalkozzunk ezzel. Csak kövessük a nyomokat.

Felálltam a guggolásból és nekiindultam. Már hetek óta üldöztük a Szörnyet, de nagyon gyorsnak tűnt. Mintha valami... Vonzaná, nem is tudom. Annyi bizonyos, hogy egy határozott helyre tart, méghozzá minél gyorsabban.

- Bárcsak tudna Artemisz segíteni – mondja mellém érve Rasha, aki az elmúlt fél évben -mióta Vadász vagyok- egyfajta legjobb barátnőmmé avanzsált.

- Igen. De tudod, hogy megy ez, mindig akkor van valami stikli az Olimposzon, amikor szükség lenne az istenekre.

A vörös hajú lány elszántan fújt egyet.

- Tudod mit El? Meg fogjuk oldani! Megmutatjuk nekik, hogy vagyunk olyan jók, hogy halhatatlan segítsége nélkül megtaláljuk!

- Benne vagyok – csaptam vigyorogva a tenyerébe és újult erővel vágtam neki az útnak.

Kisvártatva a nyomok élesen dél felé kanyarodtak. Be egy közeli tisztásra, ott viszont hiába kerestük őket, nem találtuk. Mintha a Szörny felrepült volna, noha tudtuk hogy egy lehetetlen.

- Oké, ez egyre furább... – sétált be Rasha a fű közepére, az eget kémlelve. Ott kutakodtunk a növények között, bármiféle jelet keresve, ami arra utalna, hogy valami nagy lény erre járt. Egy letört ágat, szétzilált faleveleket, bármit...

- Ezt nézzétek! – kiáltott fel hirtelen Thália. Mind a húsz Vadász, akik aktuálisan vadásztak, odasereglett. Nyakamat nyújtogatva próbáltam látni valamit. Thália a fák szélén guggolt, és valamit nagyon nézett a földön.

- Mi az? – kérdezte Rasha, aki majdnem elesett, annyira nézte.

- Ez egy szőrcsomó.

- Ó, akkor semmi különös – legyintett Amelia
Amelia Watson.
Nimfa volt, mielőtt csatlakozott volna a Vadászokhoz. Már évtizedek óta itt van, szereti is ezzel cukkolni a többieket. Átható nimfa-zöld szeme van, sápadt bőre, keskeny arca és fekete haja. Közepes magasságú, ránézésre húsz-huszonöt éves. De a legismertebb jellemzője az éles nyelve. Ő a legkevésbé szimpatikus lány, ami nagy szó egy kábé nyolcvan tagú közösségben. Kedvenc szórakozásai közé tartozik a szívatás, mások kinevetése, a rosszmájú viccek és az újoncok csicskáztatása. Ha van valami, amit mélyen megvetek, akkor az a mások kárára való poénkodás. Emiatt sokszor mondják, hogy nincs humorérzékem, de úgy gondolom, ez nem éppen kellemes az ugratott fél számára.

Visszatérve Amelia Kígyónyelvű Watsonhoz.

- Mi az hogy semmi különös? – nézett rá megütközve Thália. – Ez valószínűleg egy nyom!

- Ugyan már, lehet az egy macska vagy görény vagy mit tudom én, hegyi oroszlán szőre is! Az, ha egy erdőben találunk egy maréknyi vörös szőrt, nem jelenti azt, hogy a Kiméráé!

Thália elgondolkozva nézett rá. Nagyon szurkoltam, hogy ne adjon igazat neki -egyrészt mert úgy tűnik, azt csak én vettem észre, hogy nem messze tőlünk fehér szőr és levedlett kígyóbőr-darab is van- másrészt meg igencsak felnéztem Thália Grace-re, és rosszul vettem volna, ha hozott volna egy rossz döntést.

- Tudom. De egy jó vadász minden eshetőséget szem előtt tart, figyeli a nyomokat, és legfőképpen nem pofázik bele a felettese beszédébe.

Ezzel a mondattal felállt és elindult. Rashával összevigyorogtunk és követtük a lányt.

Pár óra múlva még egy szőrcsomót találtunk. Ennek a közelében is volt kecskeszőr és kígyóbőrdarab, amire Thália figyelmét is felhívtam. Komolyan, mintha a Szörny három része egyszerre hullatná el a külső rétegeit! Senki sem tudta mire vélni a dolgot. De ami a legfurcsább volt az egészben, hogy a nyomok még mindig dél felé vezettek, pedig eredetileg erősen észak felé tartottak. Semmi értelme nem volt az egésznek. Minek ment el volna egy irányba, hogy aztán visszaforduljon? Ráadásul időközben meg is nőtt... És hullott a szőre meg a bőre...
Teljesen össze voltam zavarodva. Miért tenne ilyet egy mitikus lény? Oké, akkor tegyük fel, hogy az a valaki, aki felé ment, megváltoztatta a helyét... Száznyolcvan fokkal. Aha. Biztos. Gondolkozz Elaine! Mi oka lehetett erre. Mondjuk valami elüldözte az eredeti helyéről. De akkor is, hogyan ért oda előbb, ahol most van, mint a Szörny?

De a legfontosabb: ki ő?

- Föld hívja Elt! Heló! – integetett Rasha a szemem előtt. Észre sem vettem, de már percek óta csak a távolba meredtem. Megráztam a fejem.

- Hm? Mi van?

- Nagyon elbambultál. Már azt hittem, megláttál valamit.

- Nem, nem, dehogy is. Tényleg elbambultam.

- Akkor én inkább megyek is – állt föl a fa alól, ahol üldögéltünk és odament a falatozó többiekhez. Én nem voltam éhes. Inkább Tháliát figyeltem, ahogy evés közben az erdőt kémleli. Már megint a veszélyen töri a fejét. Fél év alatt megismertem annyira, hogy tudjam, folyton azt lesi, ki ronthat rá a csapatra. Nagyon odaadó lány...

El, kuss legyen - förmedtem rá saját magamra. Nagyot sóhajtottam és odamentem kaját kérni. Mégiscsak bírnom kell a délutánt.

🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙

- Találtatok valamit? – kérdezte Miriam, mikor este a táborba érkeztünk.

- Fura, nagy nyomokat meg pár szőrszálat – feleltem.

- Nagyszerű.

- El! El! Gyere, ezt látnod kell! – szaladt oda hozzánk Rasha izgatottan. Kíváncsian követtem, de a szőke hajú lány is utánunk eredt.

Egy csoportba tömörülő lányokat láttunk. Mikor megláttam, mit néznek, a szám elé kaptam a kezem.

- Ezt nem hiszem el...