Mindörökké szűz

6. fejezet

- Mindenki itt van? Kim, felkelni! – veregette meg Thália másnap napkeltekor a bóbiskoló lány vállát.

Mind a húszan ott álldogáltunk Artemisz sátra előtt. Vártunk, bár nem is tudom, mire. Mindenkinél íj, nyíl, hátizsák. Majd egy pillanat múlva -pont, amikor a nap ragyogó sárga tömege végleg kibuggyant a távoli hegyek mögül, világossággal árasztva el a meredek lejtőket- megrázta a fejét, mintha elábrándozott volna és nekiindult.

Mi is követtük, kettesével- hármasával mögötte, noha tudtuk, ez az alakzat is gyorsan fel fog bomlani. Gyorsan haladtunk a meghatározott irányba, az első egy- két órában némán, de nyolc óra tájban elkezdtünk beszélgetni.

- Te ismered a többieket? – kérdeztem Rashát tétován. Ő bólintott.

- Erica és Lily az osztálytársaim voltak. Nem voltunk épp közeli barátnők, egymástól tök függetlenül kerültünk ide. Zennaya -t pedig íjásztáborból ismerem.

- Íjásztábor? – vontam fel vigyorogva a szemöldököm.

- Naa, nem röhög! – kuncogott a vörös hajú lány. – Nyolc éves voltam!

Nevetve fordultam vissza az út felé. Rasha híresen rossz íjász volt, viszont kitűnően értett a késdobáláshoz. Minden csicsergésről meg tudta állapítani, milyen fajta madár hallatta. Ami engem illet... Nos, az íjászatban most is nagyon jó vagyok, de például nyomokat olvasni egyáltalán nem tudtam. De lopakodni nagyon is, mondjuk ez alapképesség egy jó Vadásznál. Sosem tudhatják, honnan jövünk.

Vidáman folytattuk utunkat. Dél körülre már lassan megváltozott a táj. A tölgyeket és gyertyánokat felváltották a tűlevelesek, az aljnövényzet is jelentősen gyérebb lett. Itt már jobban mutatkoztak a hideg időszak jelei, tényleg mintha egy másik világba kerültünk volna. Mi tagadás, egyre északabbra tartottunk.

Rasha kicsit előrement, de én nem bántam. Szívesen maradtam volna ég, kicsit egyedül, de vörös hajú barátnőmet Thália váltotta fel. Természetesen voltam olyan hülye, és zavarba jöttem, de nem tudtam, miért.

- Szia El – kezdett társalgást magabiztosan. Szedd már össze magad! - gondoltam bosszúsan. Az arcomra mosolyt erőltettem és félénken elmormogtam egy sziát.

- Thália... Te tulajdonképpen hány éves vagy? – igen, tudom, szörnyű tiszteletlenség, de csak úgy kibukott belőlem. Mint Vadász, nyilván nem öregszik, de azért mégis csak kíváncsi voltam.

A lány felnevetett.

- Tizenhat voltam majdnem, amikor csatlakoztam. Azóta... Nem igazán számoltam az idő múlását. Annyi bizonyos, hogy nálad tuti idősebb vagyok.

- É... Értem. Öö, izé, klassz. Nagyszerű. Igen... Öhm... – idióta, miért nem tudsz normálisan beszélni? El, nyugi! Mély lélegzet... Mindegy, ezt már elszúrtam.

- Ja? – nézett rám a lány furán. Nem hibáztatnom, tényleg hülyén viselkedtem. De remélem, azért nem sejt meg semmit...

Mi?! Mi a franc Elaine? Mit nem kéne megsejtenie?

Vagyis... Tök mindegy.

Na azért! Nehogy már... Nehogy már valami rossz történjen, aminek nem kéne... Tudod, mire gondolok.

Igen, tudom. De most csönd! Nem fog megtörténni, amit mondasz, nyugi.

Ajánlom is...

Elhallgattattam a kis hangocskát. Roppant idegesítő volt, a zavart gondoltataim viszont nem hagytak nyugodni.

Thália.

Még csak nem is ismerem. A felettesem. Nem is vagyunk barátok!

De...

Thália.

🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹

A lábam hangosan csattant a patakban, felkavarva a nyugodtan csordogáló vizében. A csillagok tiszta tükörképe elmosódott, és nem simult ki, amíg a koncentrikus körök el nem tűntek. Leguggoltam a víz mellé. A felszínen a megszokott kép fogadott: halvány bőr, aprócska orr, mélyen ülő, halványkék szemek, előrehulló, szürkés- fehér haj, amiből két tincs hátul össze van fonva. A hajam igazából eredetileg sötétbarna, majdhogynem fekete, de utáltam azt a sötét árnyalatot. Befestettem világosra. Kiderült, hogy az örök élethez sosem le nem kopó hajszín is dukál, így mostmár szinte a védjegyemmé vált.

Rasha kiáltott nekem, így felugrottam, és a többiek után eredtem. Már éjszaka volt, de jól ki tudok igazodni az árnyak között. Fényt láttam. Félrehajtottam egy fenyőágat, és megláttam a kis táborunkat. Thália intett nekem, (amiről persze a torkomba ugrott a szívem) hogy üljön oda.

A bogrács rotyogására végül elálmosodom és lecsukódik a szemem.