Mindörökké szűz

8. fejezet

Sikoly hasított a csendbe.

- Lucy! – szaladt oda a lányhoz Thália. Egy kisebb erdőrészen kutakodtunk. Lucy kiment a szélére körülnézni, de csak sikoltott egyet, és eltűnt.

- Hol a fenében van? – kiáltotta Kim.

- Lucy! Lucy! – kiabálta egy lány. Artemisz rögtön intézkedni kezdett.

- Ti ketten, arra mentek. Ti – mutatott rám és Rashára – a másik irányba. Hárman megnézik errefelé, a többiek velünk jönnek – intett Tháliának.

Rashával elindultunk a mutatott irányba.

Már esteledett, a nap utolsó sugarai narancssárga fényben izzva buktak a látóhatár mögé. Minden bokor alá benéztünk, a fák tetejére pillantottunk, hívogattuk a lányt, de sehol sem találtuk. Két óra keresés után holtfáradtan tértünk vissza a táborba. Senki sem találta meg. Az egyik lány -azt hiszem, Mimione a neve- feltűnően félrevonult, és ha jól láttam, könnyek csillogtak a szemében. Biztosan Lucy barátja volt.

- Ez egyre furább – ráncolta Rasha a szemöldökét. Bólintottam.

De tényleg, mi történhetett a lánnyal? Elrabolták? Elszaladt? Vagy...
Ne is gondolj ilyenekre. Él. Tudod.
De...
Szedd össze magad El! Oké? Lucy él. Nyugi.
De mi van ha...
Elaine Todd, ha ezt nem fejezed be, itthagylak!
Jut eszembe, ki a franc vagy te?
Én? Én te vagyok.

Idegesen sóhajtottam. Pompás. Azt hiszem, lassan kérhetek időpontot a pszichiátriára, skizofrénnel. Bár azt sem tudom, azt hol kezelik. Lehet egyáltalán kezelni?

Ez kezd nagyon fura lenni.
Te mondod?

🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙

Éjszaka engem is beosztottak őrségbe. Kettő óra körül lehetett. A halkan ropogó tűz mellett ültem, de mégis fázósan összehúztam magam. A sötét erdőt bámultam, az egymásba gabalyodó, fekete ágakat, a szél mozgatta leveleket.

Aztán -valamiféle belső késztetés, vagy ösztön miatt?- Tháliára fordítottam a tekintetem. Most, mikor zavartalanul bámulhattam, szemügyre vehettem arccsontjának tökéletes ívét, merészre kihúzott szemöldökét, apró, fitos orrát, és halvány ajkait, ahogy fújja és szívja a levegőt, ki-be, ki-be...

Te jó ég, miket beszélek én itt? Thália... Mi van vele?
Szereted.
- az az idegesítő kis hangocska még soha nem volt ilyen kíméletlen és magabiztos.
Mi bajod van?
Szerelmes vagy Tháliába, vedd már észre te idióta!
Honnan veszed?
- kérdeztem felháborodva, pedig a szívem mélyén jól tudtam a választ.
Kezdjem el sorolni? Hát jó. Lássuk csak. Először is...
Várj.
Nem, most én beszélek!
Látok ott valamit!

Thália arcáról visszatértem az erdőbe bámuláshoz. Most mintha láttam volna valamit a földön. Nagy volt, és feketébb, mint a környezete.

Óvatosan felálltam. Kihúztam egy nyílvesszőt a vállamon lógó tegezből, és a felajzott íj húrjára illesztettem. Lassan odalépegettem a folthoz, félrehúztam a bokrot, felkészültem a lövésre...

- Jézusom – suttogtam.

Egy holttest volt az. Lucy teste.

🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙

A szeme vérbe fagyva meredt a távolba, hosszú, szőkésbarna haja kibontva terült szét a faleveleken. A mellkasán és a hasán hatalmas karmolásnyomok látszódtak, Vadász- egyenruhája csatakos volt a vértől. Lába furcsa szögben állt, mintha eltörték volna. Sem a kését, sem az íját vagy a nyilait nem láttam nála. Bármi is ölte meg, tudta, hol vannak és mire valók, vagyis tudta, mire képes egy Vadász. Nem lehetett szimpla mezei szörny, azok nem tudnak ennyi mindent. De akkor mi?

- Thália – suttogtam rémülten. Nem tudtam, miért őt hívtam, egyszerűen ő jutott eszembe. Rá volt most szükség.

- Thália! – ismételtem meg kicsit hangosabban és hátráltam pár lépést. Zeusz lánya meghallotta, Artemisszel és a többiekkel együtt felpattant. Mellém lépett.

Artemisz letérdelt a test mellé. Hátulról szipogást hallottam. Az istennő elmormolt valamit -valószínűleg ógörögül- a szájához érintette az ujját, és Lucy homlokára helyezte, mintha megáldaná, vagy nem is tudom. Aztán felállt.

🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹