Mindörökké szűz

10. fejezet

Mit szóltok a fejlécben lévő szerkesztéshez? Csináljak más szereplőnek is, vagy hülyeség?

Amelia reagált először. A másodperc törtrésze alatt vetődött át a túlpartra. Az árny természetesen eltűnt a sűrűben, de a lány utánaszaladt. Két pillanattal később én is átugrottam és beszaladtam a fák közé.

A sötétség rögtön körülvett, magába olvasztott. Semmit sem láttam, míg a szemem hozzá nem szokott a sötéthez. Utána rögtön észrevettem, merre szaladt a Kígyó. Én is nekiindultam, vigyázva a fenyők alattomosan előbújó gyökereire. Előhúztam a késem az övemből, és továbbmentem.

Egy kis tisztásra érkeztem. A túlvégen Amelia bámult bele a sötétségbe, kutatva, hová ment az árny. Viszont tőlem balra megláttam őt a fák között. A szeme világított, és most láttam a száját is: a reggeli halovány napfényben csillogtak a hófehér, hegyes fogai. A testét még akkor sem láttam jól, amikor megindult a neki háttal álló Kígyó felé, mintha engem észre sem vett volna.

Furcsa egy lény volt, kétlem, hogy az állatok között vagy akár bármelyik mitológiában élne. Akkora volt, mint egy nagydarab kutya, de sokkal karcsúbb. Fehér, ezüstös szőre volt, és olyan halványnak, szinte átlátszónak tetszett, mintha nem is tömör lény, hanem egy szellem, vagy egy római lár lett volna. Az alkata leginkább egy unikornis- szerűségre hasonlított, csak a feje volt valahogy emberi. Nem is emberi, inkább majomra hasonlított, egy csimpánzéra, annál viszont kecsesebb, lágyabb arcvonásokkal rendelkezett. A szeme ezüst volt, és nem volt külön pupillája. Hosszú, nyúléra emlékeztető füleit hátracsapta és vicsorgott. Hosszú, lompos farkával ide- oda csapódott, de mindezt teljeses némán.

Gyorsan kellett cselelednem. Gondolkozás nélkül ugrottam, a késemet marokra fogtam, elrugaszkodtam, az ezüstszínű pengét a fura lény felé irányítottam... És teljes erőből belevágtam.

Amelia hátrafordult. A kés a lény hátát találta el- nem okozott maradandó sérülést, de azért ahhoz elég volt, hogy elmeneküljön a táborunktól való ellentétes irányba. Egy ideig valószínűleg nem is fog visszajönni.

A késemet beletöröltem terepszínű kabátom ujjába, és meglepetten konstatáltam, hogy nem remeg a kezem. Visszadugtam az övembe, és a közelben álldogáló Kígyó felé fordultam. Az döbbenten hápogott, de én nem törődtem vele. Kikerültem és visszaindultam a táborba. Akkor tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen megmentettem az életét. Nem érdekelt.

🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙

- El, hol a búbánatos fenében vol...

- Megmentettem Ameliát attól, hogy szörnyvacsora váljon belőle – szakítottam félbe Rashát.

- De... Mi? – kérdezte összezavarodva.

Elmeséltem neki az "esetet", bár így elmondva már nem is tűnt annyira nagy dolognak. Az előadás végeztével mindketten önkéntelenül a Kígyó felé fordultunk, aki úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Kétszínű kis...

- El! Tényleg megsebesítetted a Szörnyet? – hallatszott egy hang. A gyomromban csomó keletkezett, amit -úgy éreztem- megtöltöttek egy csomó fel- alá járkáló bogárral. [Írói megjegyzés: szentjánosbogárral 😏] Azért valahogyan sikerült választ kinyögnöm.

- I... Igen. Belevágtam a hátába a kést.

- Ügyes voltál – két egyszerű szó, viszont nekem többet ért minden más dicsérettel. Thália hangja elismeréssel volt tele. Rám mosolygott, de ez a mosoly most nem a megszokott vigyor volt, hanem egy valódi, büszke, őszinte mosoly.

Te jó ég! Azt mondta, ügyes voltam! Megdicsért! Ő! Istenek...

Boldogan visszamosolyogtam.

Thália... Szerettem Tháliát, ó, de még hogy!