Mindörökké szűz

7. fejezet

Valami puhán feküdtem.

'Mi lehet ez?'- mormogtam alig hallhatóan, de egy pillanat alatt belém hasított a megoldás.

Testek.

Emberi testek.

Alig tudtam megállni, hogy fel ne sikoltsak. Az ajkamba haraptam. És megéreztem a szagot.

Ha még nem érezted, nem tudom neked elmagyarázni. Olyan ocsmány bűzfelhő lengett körül, hogy azt hittem, ott helyben kirókázom a vacsorámat. Vér és oszlás. Sokszor mondták már, hogy a halálnak van szaga. Nem hittem nekik, egészen idáig. A halál szaga... Szomorú volt.

Már éppen terveztem felállni, amikor emberi hangokat hallottam. Inkább nem mozdultam -ki tudja, kik azok?

'Na, ezzel is végeztünk. Gyere, már csak egy rétegnyi föld kell rá és mehetünk haza.'

A hang reszelős volt, nem tudtam hová tenni. De a válaszlóén nagyon dobbant a szívem, azt hittem, ők is meghallották.

'Jaj, úgy elfáradtam. Sokkal egyszerűbb lenne, ha ők is csak úgy elporladnának, mint a szörnyek. Hiszen azok is, nem?'

A körülöttem lévő hullákhoz beszélt, de tudtam, hogy rám céloz. Amiért abnormális voltam. Amiért nem szerettem a fiúkat. Amiért elrontódott a kapcsolatunk. Szerinte beteg vagyok. Korcs. Nem hitte el, hogy ő szült.

Anyám volt az.

'Szörnyetegek, mi? Pontosan. Mint te, Elaine'

Lehajolt hozzám és a fülembe suttogott. Lehelete csiklandozta a nyakamat. A férfi nevetett. Rémülten felpattantam és futásnak eredtem. Hátranézve láttam, hogy anyám meg az a férfi, akinek az arca átalakult egy rettenetes szörnyetegévé, nevetnek. Aztán vetettem egy pillantást a holtakra, és összeszorult a szívem.

Thália feküdt ott, a lábaimnál. Üveges tekintet, vérző fej, piszkos haj. Megfordultam. Szaladtam, szaladtam, be az erdőbe, mígnem valami megjelent előttem. Egy fénylő alak. Az, akit egy pillanattal ezelőtt halottnak láttam. Most rám mosolygott és a kezét nyújtotta, de mire elértem volna, átváltott az anyámmá, ahogy átkozódik és különböző dolgokat vág hozzám és a földhöz. Csöpögött a nyál a szájából, a tekintete őrült volt. Pont, mint azon az estén.

- El! El!

Kedves szó a rémületben. Egy ismerős hang. Egy kéz a vállamon.

- Mi... Mi történt? – ültem föl kábán. Thália és Rasha ott ültek előttem, aggódó arccal.

- Rosszat álmodtál.

Ó, hogy az a... Csak álom volt?
- gondoltam magamban.

- És mennyi az idő?

- Fél kilenc múlt.

Szitkozódva pattantam föl.

- Azonnal mennünk kell!

- Hé, hé nyugi. Tudom – szólt csitítva a barátnőm.

🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙

Felém hajolt
- csak ez a mondat járt a fejemben. Már órák teltek el, mióta felébredtem abból a szörnyű álomból -megjegyzem, még most sem tudom elhinni, hogy nem volt igazi- de még mindig Thálián gondolkodtam. Szerepelt benne. Ő állt ott előttem az erdőben.

De mi a fenét jelent ez?

- Hahó, El! Már megint elábrándoztál – Rasha hangja aggódóvá vált. – Az álmodon gondolkozol?

- Én? Nem, nem, dehogy – tiltakoztam, bár teljesen feleslegesen. Költői kérdésnek is lehetett volna venni, hiszen nyilvánvaló volt.

- Hjajj – sóhajtott fel barátnőm. Ez a sóhaj többet mondott minden szónál. Kifejezte mindazt, amit éreztem.