Mindörökké szűz

13. fejezet

Aláfestő zenének ajánlom az Immortals-ot a Fall Out Boy-tól ;)

- Kész, ennyi volt. Nem tudunk jobban észak felé menni. Vissza kell fordulnunk – jelentette be Thália egyik reggel. Artemisz kelletlenül bólintott, a lánynak igaza volt.

- Akkor vissza – sóhajtott. – Nem szeretek céltalanul mászkálni. De ezt a szörnyet el kell k...

Hangját kiáltás szakította félbe. Kim, az ügyeletes őrszem volt az. Az egész csapat felé fordult, de a lány nem mozdult. Nagyon jól tette.

Egy szörny állt előtte.

Nem az a bestia, akitől megmentettem Ameliát. Máshogy nézett ki. Ennek tüskéi voltak, de nem hasonlított egy túlméretezett sünre. Óriási testét fekete szőr borította, ennek a hátuljából álltak ki az aranyszínű tüskék. A feje is ormótlanul nagy és alaktalan volt, szájából éles agyarak álltak ki. Hatalmas szemének nem volt fehérje -csupa ezüstben úszott. Karmos lábával Kim felé csapott, aki hiába volt Vadász, ekkora fegyver elől nem térhetett ki...

- Kim! – kiáltotta Hannah, a lány legjobb barátnője, és elé ugrott.

Nem hittünk a szemünknek. A szörny felhasította Hannah oldalát, aki holtan zuhant a földre. Kim a nevét kiáltotta, hiába. A szörny megfordult, és elment. Kim zokogva rogyott le Hannah teste mellé, és átkokat szórt a fejére. Artemisz odarohant hozzájuk. És ekkor valami furcsa dolog történt:

Láttam.

Tisztábban, mint bármikor.

Láttam a fák ágain üldögélő, pityergő szélszellemeket. Láttam a távozó Szörny elől riadtan kitérő nimfákat. Láttam Artemiszt a maga valójában: szökkelve, mint egy gazella, magasan, erősen, halhatatlannak. Láttam Kimet is. Most nem egy egyszerű Vadász volt a sok közül: Mars lánya, egy félisten, egy igazi hős. Vörös aura vette körbe, hullámzott és magába olvasztotta a lányt, ahogy ránéztem, csupán haragot, dühöt és a pusztítás mindent elsöprő vágyát éreztem. És láttam Hannah testét is: sötét volt, és üres, akár ha az univerzum anyagának egy darabja került volna le a földre. Láttam a világot, olyan tökéletesnek, mint amilyennek az istenek teremtették a régi időkben, évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt. Láttam a nagy körforgást, élet és halál, élet és halál, nincs kiszállás, ez alól a rendszer alól csupán az istenek kivételek, a legtökéletesebb lények, mert nem halnak meg, nem veszik oda a testük és nem száll le a lelkük az örökkévalóságba...!

🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙

- Hé! El! El, jól vagy? – ébresztgetett Rasha, szokatlanul lágy hangon.

Kinyitottam a szemem.

A földön feküdtem, ugyanott, ahol elájultam. Kóválygó fejjel feltápászkodtam. Már nem értettem az előző gondolataimat. A legtökéletesebb lények az istenek? Ezt honnan a fenéből szedtem? Hisz nem a halál a legrosszabb dolog... Vagy mégis?

Ezektől a gondolatoktól szinte megfájdult a fejem, inkább megkérdeztem barátnőmet, mi történt.

- Hát – kezdte a vörös hajú lány – Mindenki dermedten állt. Te egyszer csak felkiáltottál, hogy ne! És minden átmenet nélkül elájultál.

- Ne... Nem tudom, miért.

Rasha megvonta a vállát.

- De Artemisz! – hallottuk Kim kiáltását. – Egy római vagyok! Nem hagyhatom bosszú nélkül egy társam halálát!

- De Vadász is vagy. Apád meg fogja érteni, ha a felettesednek, vagyis nekem engedelmeskedsz – mondta az istennő szigorúan. – Mindazonáltal én is szívesen elégtételt vennék négy Vadászom haláláért. Még ma meg fogjuk keresni azt a lényt, és leszámolunk vele – még sosem hallottam ilyen vérszomjasnak a hangját. Kim kimérten bólintott.

Mind menni fogunk.

Pár óra múlva -miután eltemettük Hannah testét- összeszedtük a fegyvereinket és felszerelésünket, és nekiindultunk. Mindenkit fűtött az adrenalin, és voltak friss nyomok is, amiket követhettünk, ezeknek köszönhetően gyorsan haladtunk. Talán elég gyorsan ahhoz, hogy utolérjük a szörnyet.

Noha teljesen máshogy nézett ki a két rémség, mégis valamiért egyként kezdtem gondolkodni arról, amitől megmentettem Ameliát és ezt. Amikor volt az a furcsa pillanat, amikor láttam, úgy éreztem, ugyanaz a kettő, pedig ez egyértelműen ostobaság volt. Megálltunk inni egy kis pataknál, és indultunk tovább.

Pár percre rá elkezdődött a csata.

A szörny úgy tűnik, belátta, hogy nem menekülhet tovább. Megállt egy számára megfelelő tisztáson és szembefordult velünk. Mi Artemisz parancsa nélkül is tudtuk a dolgunkat: mintha vezényelnének, egyszerre ajzottuk fel az íjainkat, egyszerre húztunk ki egy nyilat a tegezből és illeszettük a húrra. És egyszerre is engedtük el. A Szörny meg sem próbált védekezni.

Az alatt a picike másodperc-töredék alatt, amíg a vesszők elértek volna hozzá, átváltozott.

Többé nem nagy és fekete volt, hanem kicsi és barna, mint egy sólyom. Elröppent a nyilak elől és felénk vette az irányt.

Alakváltó. Hát ez sok mindent megmagyaráz
- gondoltam.

Elkezdünk lődözni felé, páran el is találták. Mikor Thália felé vette az irányt, ösztönösen rálőttem. Szerencsére sikerült eltalálni, és a nyíl nem hullott le a lányra. Majd átalakult egy oroszlán és ló keverékéhez hasonló szörnnyé. Narancs mancsával a többiek közé csapott, valaki el is dőlt, de nem láttam, ki volt az. Elefántvastagságú bőréről lepattantak a nyilak, de sikeresen ellövöldöztem mind a huszonnégyet. A földre dobtam a használhatatlanná vált íjat és előrántottam a késemet. Újra átalakult, most a tisztáson látott formáját, az ezüst lényét öltötte magára. Ráugrottam és megint beledöftem a késemet, ugyanoda, mint múltkor. Felüvöltött és nem várt erővel hátradobott. Nem éreztem fájdalmat, hanem újra nekitámadtam.

🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹