Mindörökké szűz

4. fejezet

- Szemtelen, hülye, utolsó kis senki - puffogtam magamban, miközben a lábaimat rakosgattam egymás után az erdő egy lankásabb ösvényén. Újra és újra magam előtt láttam Amelia kárörvendő arcát. Szerintem még soha nem voltam ilyen mérges valakire, ami igencsak meglepett.

- Hé, nyugi! - mosolygott rám vörös hajú barátnőm. - Nem kell ennyire felhúznod magad.

Lemondóan sóhajtottam egyet. Rashának igaza volt, Ameliával nem érdemes vesződni. Egy kígyó, és ezt mindenki tudja.

- Hamarosan megállunk! Kezd sötétedni. Még megyünk egy kilométert, aztán nyissátok ki a sátrakat - rendelkezett Artemisz.

Ha már itt tartunk, bizonyára nem értitek, hogy egy több ezer éves istennő hogyan vadászgat velünk. Meg hogy a vadonban ha -nyilván- nem tógát visel, akkor mit?

Minden isten olyan alakot vesz fel, amilyet akar. Artemisz úrnő általában egy tizennégy- tizenöt éves lány képében van, gesztenyebarna hajjal. Emiatt sokan nem hiszik el neki, hogy ő az, de az istennő könnyen meg tudja győzni a hitetlenkedőket. Egy kis lángcsóva itt, pár balettozó őz ott, és már alázatosan borulnak a lába elé.

🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹

Végül teljesen besötétedett. A hold felúszott az ég tetejére, és onnan világított halvány fehérséggel. Vékony sarlója körül apró udvar látszódott, utalva a közelgő novemberre. Az erdő feketeségbe burkolózott, a sötét takaró minden hibát, pontatlanságot betakart, eltüntetett, mintha a fák és bokrok a tökéletesített változatukra cserélődtek volna. Az éjszakai neszek egyre hangosabbak lettek, bagolyhuhogás, apró rágcsálók motoszkálása, tücsökciripelés hallatszott a természet végtelen csöndjében.

Nem szerettem az éjszakát.

Nagyobb biztonságban éreztem magam a nappali erdőben. Ahol láttam a többieket, a növények és állatok a valódi alakjukat mutatták, ahol a hatalmas, sárga nap vigyázott ránk. Ahol a fény, a gyönyörű fény mindent beterített, ahol tavasszal színes virágok fölött méhek zümmögtek, ősszel sárga és barna levelek kavalkádja takarta a földet. Ezek a dolgok a földhöz szegeztek, és nem engedték, hogy elrepüljek. Éjjel úgy éreztem, elég egy rossz lépés, és beszippant a sötétség.

Hiába gyalogolt előttem a hold (szó szerint, mivel valahogy a sor elejére kerültünk), mégis félelmetesnek tűnt sejtelmes fénye. Persze ezt ha Artemisznek elmondanám, megmagyarázná, hogy a hold nem is ijesztő meg ilyesmi, de én nem félek tőle. Csupán... Inkább meghagyom neki.

Egy kis tisztásra érkeztünk. Félkör alakban állítottuk fel a sátrakat (hordozható méretre állíthatóak, és bármikor rendes méretre nyithatóak). Kisorsoltuk az őröket (én véletlenül pont Thália után következem) és meggyújtottuk a tüzet. Így már persze mindjárt más volt a hangulat. A Vadászok nevettek, bolondoztak, szkanderversenyt tartottak, sült húst forgattak a nyárson, néhányan még rá is zendítettek. Rasha letépett két darabot a sülő nyúlról -ezt mindenki bármikor, bármennyiszer megtehette, mindig volt elég zsákmányunk az egész csapatnak- és az egyiket nekem nyújtotta. Rámosolyogtam és beleharaptam a nyusziba.

🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙