Mindörökké szűz

9. fejezet

Az utána következő pár nap igen gyászos hangulatban telt.

Lucyt eltemettük annak rendje és módja szerint. Nem szóltunk a Félvér táborban dekkoló többi Vadásznak. Majd ha visszatértünk. Tizenkilencen maradtunk, ebből egy halhatatlan istennő. Minket, többieket bármelyik pillanatban elragadhatott az a Szörnyeteg, és végezhetett volna velünk, mint Lucyvel.

Lassan beköszöntött a tél.

November végefelé már egyre többször ébredtünk arra, hogy dér borítja a fenyőfák zöldesszürke tűleveleit. A leheletünk estefelé egyre jobban látszódott a hűvös levegőben. Délben valamennyire jobb volt a helyzet, de a Vadász egyenruha részét képező vastag, de kis helyet foglaló kabátok ilyenkor is jó szolgálatot tettek. A vadonban fölösleges volt számolni a napokat, s mivel nem fogott rajtunk az idő, általában nem is tettük, de abban az időszakban valahogy... Közelebb éreztem magam a múlandósághoz. A saját szememmel láttam, hogy itt kint milyen gyorsan változik a világ. A növények elhaltak, az állatok bevackolták magukat egy meleg odúba, ahonnan tavaszig elő sem jönnek- de mi egy kicsit sem váltotzunk. Ez amennyire megnyugtatott, annyira meg is rémített. Nem normális az, ha valaki nem változik. Ahogy az sem, ha valaki egy lányba szerelmes, aki ráadásul a felettese.

Nagyot sóhajtottam. Ezekben a mélabús, gondolkodós napokban, amikor senkinek nem volt kedve beszélgetni, végül nagy nehezen bevallottam magamnak: szeretem Tháliát.

Egész gyerekkoromban azt nevelték belém, hogy ez rossz, abnormális, ki kéne irtani. Milyen ironikus, hogy pont én lettem ilyen "ufó" - ahogy anyám nevezte azokat az embereket, akik a saját nemüket szerették. Bár, ami azt illeti, anyám minden "más" embert leűrlényezett. Az ő egyszerű, fekete fehér világában nem léteztek "mások": volt a férfi és a nő, a gyerek és a felnőtt, helyes és helytelen, voltam én, ő, az aktuális politikus, akit utálni kellett, a sarki zöldséges, meg a váltott pasijai. Kész.

Ha most látna!
- gondoltam keserűen. Az ő életfelfogása az volt, hogy egy nőnek az a dolga, hogy férjhez menjen, gyereket neveljen és dolgozzon. Ebben a sorrendben. Ha látott volna akkoriban! Egy csapat lánnyal jártam a vadont, örök szüzességet esküdve.

Megpróbáltam magam elé képzelni az arcát. A lelki szemeim előtt megjelenő képtől nevetnem kellett. Rasha furcsa pillantást vetett rám, de legyintettem, hogy minden rendben van. Hetek óta akkor nevettem először.

Szerpentinben jártuk az északi erdőt. Elvileg már rá kellett volna találnunk a Szörnyre, vagy bármire, ami mitológiára utalna, de semmit sem találtunk, és ez kezdett aggasztani.

Aztán egyik nap Zennaya eltűnt.

Ugyanúgy találtuk meg a testét, mint Lucyét. Ott hevert, harapás és karmolásnyomokkal a testén. De ez nem volt elég. Sarah is így járt.

A rémület a tetőfokára hágott kis táborunkban. Mindenki attól tartott, őt fogják legközelebb elragadni. Aztán két hétig nem történt semmi.

Egészen karácsony napjáig.

🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹

Vidáman keltem, igyekeztem nem gondolni Tháliára. A reggeli rutinom mindig ezzel a "nemgondolokrá"-val kezdődik. Feltápászkodtam és megmostam hideg vízben az arcom. Lépéseket hallottam a hátam mögül.

- Menj már kicsit arrébb, senki nem fér el tőled – szólalt meg a Kígyó. Fogaimat összeszorítva egyenesedtem föl, rákészülve, hogy mondok valamit a lánynak, mikor az erdőben megláttam egy árnyat.

- Mondom menj már arr...

- Amelia! – intettem csendre, és az árny felé mutattam. Rögtön elnémult és belebámult a fák közé.

Az árnynak szeme volt. Mint az égők a karácsonyfán, úgy világított.