Mindörökké szűz

14. fejezet

Elviekben ha a vége jó, és legyőztük a sárkányt, a herceg és a hercegnő egymásra talál. Boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Elvileg. De ez a mitológia. Nem egy mese.

Sikeresen legyőztük a Szörnyet. Artemisz felment az Olimposzra jelenteni apjának, hogy mégis mi a fene ez a bestia, és hogy ki teremtette.

A harcban egy valaki vesztette életét, Bonnie, így az eredetileg húszfős expedíció tizenöt főre csökkent. Hála az égnek sem én, sem Rasha nem sérültünk meg súlyosan, bár egy két vágást mindenki elszenvedett, kívül vagy belül. Főleg Thália.

Utána való estén bevallotta nekem, hogy magát hibáztatja öt Vadásza haláláért. Hogy segítenie kellett volna, többet kutatni, harcolni, hogy neki kellett volna meghalni Lucy, Zennaya, Sarah, Hannah és Bonnie helyett. Én természetesen próbáltam meggyőzni, hogy nem ő tehet a halálukról. És közben még jobban beleszerettem -köszi Aphrodité, tényleg imádlak!

Apropó Thália.

Nem tudta. többé elrejtőzni. Nem ment. Pedig jobban tettem volna, ha még rejtegetem magamban egy kicsit.

Volt egy régi görög monda, a Félvér Táborban hallottam először. Arról szól, hogy az emberek eredetileg két részből álltak, egy férfiból és egy nőből. De Zeusz -mivel így túl erősek voltak- szétválasztotta őket. Az emberek azóta keresik az "igaz szerelmüket", a másik felüket. Ezzel a történettel győzködtem magam, nem Thália az. De akkor mit mondjak a boldog meleg párkapcsolatban élő emberekre? Ők aranyosak. Őket szeretem.

Én nem vagyok anyám.

🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹

- Fúj kicsim, ne is nézz oda. Undorító – húzta be anyám a függönyt.

- Miért, mi az anyu? – kérdeztem.

- Buzik – sóhajtott fel ő.

- Az mi? Olyan mint a sárkány a mesében? – ráncoltam mérgesen a homlokomat.

- Nem, dehogy is. De ugyanúgy ki kéne irtani. Tudod kicsim – simogatta meg anyám a fejemet – vannak olyan emberek, akik -elvileg- a saját nemüket szeretik. Tehát egy lány egy lányba szerelmes. El tudod ezt képzelni?

Tétován megcsóváltam a fejem. Az nem lehet akkora probléma, ugye?

- Ez egy betegség. Sokan azt mondják, nem az, fogadjuk el, blablabla, de a Biblia is azt mondja: nő és férfi. Ádám és Éva.

- Olyan betegség mint amikor nem mehetek oviba? – már kezdtem kapisgálni, mire akar kilyukadni.

- Nem teljesen. De rossz.

- És most olyan emberek vannak kint?

- Igen kicsim. Évente megrendeznek egy nagy felvonulást, ahol ezek a beteg emberek szivárványos zászlókkal hirdetik ezt az abnormális létet – beszéd közben anyám hangja átalakult, gyűlölet és undor cseppent az oly' kedves, megszokott hangszínbe.

- De anyu, akkor Anasztázia is ilyen?

- Nem kicsim, a pónid csak szereti a színeket.

- Értem – bár nem ez volt a teljes valóság.

🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹

Elhatároztam, hogy beszélek vele, mégpedig ma este.

- Ehm... Thália? Bejöhetek? – kopogtattam tétován a sátor ajtajának oldalfáján. Vagy min...