Érzelmi kötelék ʰʸᵘⁿⁱⁿ [✓]

»1. rész«

"Igen, rendben leszek."
"Bírni fogom egyedül ne aggódjatok."
"Fel fogom találni magamat tényleg"
"Nem engedek be idegeneket..."

Ezeket mondtam egy hete.
És ebben biztos is voltam.
Aztán... Nem így lett.

A szüleimé az egyik legsikeresebb vállalkozás Szöulban. Üzleti útra kellett viszont menniük, ahová én nyilván nem mehettem. Szóval egyedül maradtam egész nyárra a "házamban", amit a szüleim tartottak fent nekem. És, hogy miért volt szükségem egy lakásra? Egy busani iskolába jelentkeztem, és nem akartam kollégista lenni. Abszolút nem vonzott és mivel tehetősebb a család, így kivitelezhető volt egy házzal. Választhattam volna azt, hogy haza megyek Szöulba a nyárra, de Felix, a legjobb barátom busani volt, így inkább itt maradtam. Szöulban amúgy sem voltak barátaim...

Minden jól ment az első héten. Felixel rengeteget lógtunk együtt. Általában átjött mindig hozzám, mivel itt úgy sem zavart minket senki. Zenét hallgattunk, beszélgettünk, sokat játszottunk a kedvenc videójátékainkkal, viszont ennek a boldog hétnek hamar vége lett.

Felix nyaralni ment.
Egyedül maradtam.

Hiába tettem azokat, amiket Felixel szoktam, mégis unatkoztam. Egyedül mégis másabb volt. Még, ha az elején el is voltam, de hamar elkapott a magány érzete. A szüleimnek pedig erről semmit nem mondtam amikor felhívtak. Tettettem a világ legboldogabb emberét.

Rendszeressé vált az, hogy napi szinten kitakarítottam a házat, még ha tiszta is volt. Ilyenkor szokták mondani, hogy az unalom csodákra képes, nem? Hát de.

A mai napom is szokásosan indult. Reggel felkeltem, majd ráérősen keltem ki az ágyból, aztán a reggeli rutint elvégezve mentem le a konyhába. Elfogyasztottam a szokásos reggeli kakaómat, majd unottan néztem a hűtőszekrényre.

Egyek vagy ne?

Rengeteget gondolkoztam ezen az egyszerű kérdésen, majd sóhajtva indultam el az ételt tartalmazó csoda felé. Viszont, ahogy kinyitottam szomorúan be is csuktam, ugyanis elfogyott a kedvenc reggelim. A fánk. Egyszerűen imádtam. Ráadásul most is azt ettem volna légyszívesebben.

Arra a döntésre jutottam, hogy meglátogatom a közeli kisboltot. Körülnéztem a konyhában, és összegezni kezdtem, hogy mi van itthon és mi nincs. Amint fejben nagyjából összeszedtem mit kéne vegyek az előszobába mentem, ahol a cipőmet kezdtem el húzni. Felkaptam a hátizsákomat, amibe előre mindig össze volt készítve minden, ha mennék valahova. Lassan elfordítottam a kulcsot a zárban, majd magam után gondosan bezártam.

Délelőtt volt és már elképeztően meleg. Szerettem a nyarat, de a borzasztó hőséggel sosem voltam jóban.

Lassan lépkedtem az utcán elvégre nem kellett sietnem. Nem, hogy az egész nap, de még az egész nyár előttem volt. Addig is csináltam valamit. Hiába mentem lassan, akkor is 10 percen belül leértem a boltba, ahol mosolyogva kívántam jó reggeltet az eladóknak, majd egy kosarat fogtam és elkezdtem összeszedni a dolgokat.

Ahogy haladtam a sorok között észrevettem egy sötét, kócos hajú fiút, aki éppen abban a pillanatban túrt bele a hajába, majd egy energiaitalt kapott le a polcról. Amint levettem róla a szememet, folytattam a bevásárlást. Az utolsó dolognál jártam. Egy nejlon zacskót téptem, majd a finom fánkokat kezdtem el belehelyezni. Miután kész lettem a pénztárhoz léptem, majd pillanatok alatt kifizettem mindent és mosolyogva köszöntem el. Ahogy kiértem a boltból ismét megláttam a fiút, akit a boltban láttam. Telefonált és nem tűnt valami boldognak.

-Seungmin... Ne csináld már ezt. Csak pár napra hagy menjek át. - sóhajtotta. - De miért nem? Érezd már át a helyzetem kérlek. Azt akarod, hogy az utcán aludjak? Megteszem. Bárhol jobb. - közölte.

Felhúzott szemöldökkel néztem rá, majd megtettem az első lépést a haza vezető úton.

Komolyan az utcán aludna?
De... Miért?

Megpróbáltam a lehető leglassabban menni úgy, hogy azért ne legyek feltűnő. Tovább hallgattam kíváncsian a szavait, majd egyből lefagytam, amint kiejtette azt a mondatot a száján, hogy tényleg nem tud hol aludni.

Megfordult a fejemben, hogy felajánlok neki pár napot nálam, úgyis van egy üres szobám, de hamar elvetettem az ötletet.

Mégis csak egy idegen.
Bár velem egykorúnak tűnik és legalább nem unatkoznék...Meg...
Nem hagyhatom, hogy az utcán aludjon...

Hiába akartam segíteni rajta, de mégis féltem. Nem tudtam mit tegyek. Szívem mélyén segítettem volna, de az ösztöneim ezt ellenezték.

Most mit csináljak?