leány: női könnyek

fiktív levél a mesterhez

Kedves Elvira néni!

Talán nem is Önnek kellene írnom ezt a levelet, talán valaki másnak. De arra gondoltam, az érzéseimet, az élményeimet és reflexióimat egy fiktív levélbe fogalmazom, és hát lévén régebben még rémálmaim is voltak, hogy Ön haragszik, amiért nem írok, elfeledkezem Önről, a neve jutott eszembe. Tudja, régebben tényleg voltak ilyen álmaim, pedig soha, egyetlen percre sem feledkeztem meg az Ön alakjáról, tanításairól. Mindig szerettem Önt, az én öreg mesteremet, és azt hiszem, mindig fogom.

Azt hiszem, igenis haragszik rám. És az a helyzet, hogy mostanában én is haragszom magamra. Gyűlölök veszekedni, mindennél jobban. De annál is jobban gyűlölök bántani. Megbántani a másikat. Kosztolányi Esti Kornélja volt az a figura, aki szívesebben halt volna meg, semmint megsértsen valakit. Na, valahogy én is így vagyok ezzel. A megbántások sosem akaratlagosak, és ezért nehezen kivédhetők. Tízezerszer tettem meg a fogadalmaimat, és tízezerszer is szegtem meg őket. Mert elég egy rossz szó, egy hanglejtés, egy negatív reakció out of the blue and everything becomes just so fucked up so quickly. (Ezt a levelet nem fogom elküldeni a nyelvezete miatt, eldöntöttem.)

Irodalomtanárként biztos vagyok benne, hogy nagyon sok mindent tud a világról. Mint egy igazi mester. Imádtam, amikor könyveket kaptam Öntől. Az a helyzet, hogy akkoriban talán nem is értékeltem annyira az ajándékait, mint ma. Mérhetetlen szeretetet érzek Ön iránt és viszonylag kevesebb, de azért sok tiszteletet. Pedig már négy éve nem láttam. Hiányzik. Ezt igen nagy titokként tartom számon, most viszont élek az őszinteség értékével: vonzódtam a személyéhez.

Sokszor töprengem azon, hogy elhívom színházba. Aztán mindig meggondolom magam. Mert miért is tenném? Vagy hogyan is tehetném? Mit gondolna rólam, ha mégis megtenném? Csehovnál a szereplők vagy a jövőben vagy a múltban élnek. „ A jelenről való lemondás az emlékezetben és az utópiákban való életet jelenti, míg a találkozásról való lemondás a magányt" – írja Peter Szondi A modern dráma elméletében. Kíváncsi vagyok, Ön mit gondol Csehovról. Én magamra ismerek benne. És ilyenkor tűnik el egyedül az optimizmusom. Vagy legalábbis a lelkesedő énem megszelídül, rezignáltság uralkodik el rajtam. Most Csehov műveiben élek, az egész életemet ez a zseniális ember árnyékolja be, mintha a tenyere a fejem fölött lenne, és a fülembe suttogná: szembesülj a valósággal. Nem szeretem a valóságot.

A minap a metrón utaztam. Körbenéztem a fülkében és azt láttam, majdnem mindegyik ember a telefonját nyomogatja. Nincs ezzel semmi baj, hasznos dolgot csinálnak, de azért elgondolkoztam. Vajon nem találkozunk-e sokkal kevesebbet a szeretteinkkel az ilyen kommunikációs eszköz miatt? Vajon az email, az sms, Messenger és a telefon nem váltják-e fel a személyes találkozásokat? Karácsonykor olvastam Genki Kawamura könyvét, a Ha a macskák eltűnnének a világbólt. That's a very thoughtful book, in my opinion. A világból először a telefonok vesznek ki, nem a macskák. És mire kivesznek, a főszereplő rájön, egyetemista korában, ha egy bizonyos kritikus pillanatban nála lett volna a készülék, nem szakított volna a mellette ülő barátnőjével. Talán mégis van valami értelme annak, amikor egy pár a buszon egymás mellett ülve pötyögtet. De hogy mi, azt a pszichológusoknak kellene kinyomozni az emberi lélek mélyéből.

Most úgy érzem magam, mintha az Egy különös srác feljegyzéseiben élnék, a filmben, ahol a fiú egy képzeletbeli barátnak címzett levelekben fejezte ki az érzelmeit. Mintha csak naplót írnék. Én arra gondoltam, hangfelvételeket készíthetnék, mintha csak telefonálnék valakivel. Senkivel. Szia, Senki! Meghallgatnál? Történt valami és el szeretném mondani, hogy rögzítsem a gondolataimat, mielőtt elvesznének. Meséltem már, hogy a SKAM belgiumi változatában a bipoláris srác arról beszélt, hogy örökké gondolkozik? Még alvás közben is. A minap felébredtem, és úgy éreztem, nem a saját életemben vagyok. Nem fogtam fel, mi történik, csak Csehov volt a fejemben. Megfertőzte a gondolkodásomat. A Tanárnőm azt mondta, ez jó a verseny előtt. Én nem tudom, jó-e.

Furcsa, mennyi irodalomtanárom van, és többé Ön csak a múlt. A múltam egyik legösszekuszáltabb, de legféltettebb személye is. Mint az első szerelmem. Nálam a dolgok talán örökké tartanak. Pedig a rövid távú memóriám is túl rövid távú.

Itt befejezem. Lehet, legközelebb is Önnek szól majd a levelem. Remélem, hogy még él. Hány éves is? Hatvan? Hetven? Meg kellene hívnom színházba, mielőtt még meghal. Abba belebetegednék, ha nem köszönhetnék el. A halál egyre csak sürget, hogy a fene egye meg. Igazából a halál határozza meg a legtöbb dolgot, a halál ad egyenesen értelmet az életünknek.

Nos, viszlát. Szeretem Önt.

M.