leány: női könnyek

Cirmivel az estében

az előbb jöttem be a macskától.

Nemrég mentek haza a szüleim, beugrottak beadni egy kis cseresznyét. Cirmi megjelent, éhes volt. Szóval amint elrobogott az autó, bezártam a nagy kaput, bementem a konyhába elkészíteni a cica vacsoráját: melegített tejet és parizelt. Kialakult az évek alatt az a szokásunk, hogy leülök a terasz küszöbére és katonázom neki a parizelfalatokat. Ma is így történt ez, fogtam magam, leültem a küszöbre, két lépcsőfokkal feljebb a hortenziabokrok tövétől. Aztán katonáztam. Az etetés végeztével kivittem a tejet is, aztán szépen vártam, hadd igyon a macsek. Ahogy néztem rá fentről, arra gondoltam, hogy lehet, most valahogy ez a távolság nem fog neki tetszeni; feljebb ültem, mint ő van. Nem is jött oda most hozzám, hamarosan arrébb ment, ott heveredett le. Elfodultam, nekitámaszkodtam az ajtókeretnek, ne tűnjek annyira beképzeltnek a szemében, ne legyek számára ellenszenves testhelyzetben. Bámultam rá. Ma olyan zaklatott volt, folyton megrezzent. Macskaidegesség. Aztán arra gondoltam, hagyom, nincs hozzám kedve, máskor, ha én érezném rosszul magam, biztosan ide jönne hozzám megvigasztalni. Ahogy belegondoltam ebbe a lehetséges mélabúba, a valóságban is elszontyolodtam. Hiányzott a simogatás, hiányzott a szeretet. Hirtelen úgy éreztem, még ahhoz sem vagyok elég jó, hogy a macskám szeressen. Szóval hümmögtem egyet. Aztán hümmögtem még egyet, ezúttal hívóan, szomorúan. És abban a pillanatban máris jött.

Azt hiszem, néha egy macska sokkal jobban megért, mint egy ember. Bármelyik ember, bármelyik barát vagy családtag. Egyetlen hümmögés hanglejtéséből tudja, hogy hívom, baj van. Egy ember azonnal elkezdene kérdezősködni. Mi baj van? Miért vagy szomorú? Mi történt? Egy macska nem tesz fel olyan miérteket, amelyekre magam sem tudom a választ. Nem tud megkérdezni, de nem is kell megkérdeznie ahhoz, hogy értsen. Elég egyetlen hümmögés, és tudja, mit szeretnék. Törődést, megértést, szeretet.