álltam szótlanul, ezernyi szóval és ezernyi mondanivalóval magamba fojtva, mint egy befőtt, melyet hiába is próbálsz, nem tudsz kibontani, hiába is rángatod. egyszer felraktad a polcra, ott hagytad, aztán annyi. még ha az a szerencsétlen befőtt szeretné is, ha a kezeid felbontanák, valami úgysem engedi.
az a valami az idő.
szóval csak álltam, és mintha egy áttetsző üvegen keresztül belém láthatnál, megérthetnéd, hogy mit is akarok, pörögtek a gondolataim.
hogyan mondhatnám el neked, hogy milyen az élet? szeretnék neked mesélni az útról, amit megtettem, a városokról, melyeket láttam, az évekről, amiket ezen a földön töltöttem. el akarom neked mondani, hogy milyen színű volt éjjel a pislákoló utcalámpák fénye, amikor este kilenckor leszálltam a villamosról és megindultam a házunk felé. volt ott még egy fekete lánycica is, az utcánkban, akinek udvarolt Cirmi, a kandúrunk. sokáig nem tudtam a kapcsolatukról, aztán egy éjjel megláttam, ahogy Cirmi belopózott a szomszédék udvarába. beszélnék még talán az emberekről is, a küzdelmekről is, sok mindenről. hogy milyen volt élni. milyen volt számomra, az én számomra az élet.
de csak álltál előttem, figyeltél. aztán egyszerre levágtad magad a fal mellé törökülésbe, és felnéztél rám. vártál, hogy megszólaljak.
végül én is leültem. és megszólaltam.
– hallgass meg, mesélni fogok.
VOUS LISEZ
leány: női könnyek
Poésiemár megint túlcsordultam. itt vannak az eltört kínai kancsó tejének utolsó kékes cseppjei, mint Radnótinál a méz a viaszos vásznon, úgy virítanak, büszkén.
