már megint túlcsordultam.
itt vannak az eltört kínai kancsó
tejének utolsó kékes cseppjei,
mint Radnótinál
a méz a viaszos vásznon,
úgy virítanak, büszkén.
amikor már azon voltam, hogy feladom Bukowski "if you're going to try, go all the way" ideológiáját, meg buddhizmust és kereszténységet, megetettek tortával és estig szedhettem a meggyet. este 11-kor sosem éreztem magam még annyira energiadúsnak, mint tegnap. hazaindás előtt - anyukámmal szokásunkhoz híven - elmentem egy kétszáz, netán háromszáz métert az utcán kocogni. van egy bizonyos rózsaszín felhős, éjjeli tájkép a fejemben az utcáról, ugyanis van ott egy bizonyos pont, amin nem szabad túlhaladni. egy metafizikai, félig valós, félig spirituális határ, jobban nem tudom megnevezni. hát én bolond ezt most átléptem, pontosabban felbuktam benne, s igen nagyot estem a térdemre. esés s bukás, nem igaz?
most zuhog odakint. vagy csak csendesen esik. gondoltam, megnézem a macskát, nem-e bekéredzkedik a teraszra. vagy megnézem a levendulámat, nem-e megtörték a cseppek. de a macska sehol, a levendula pedig élvezi az esőt. kihordtam a teraszról a cserepes muskátlikat, hadd kapjanak egy kis esővizet ők is.
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
hajnal háromkor az udvaron sötét van, s talán nem a legjobb ötlet bekötött lábbal, bugyiban virágokat rakosgatni. de talán ez az, ami igazán életnek nevezhető. ez az, amikor az ember elméláz, gondolkodik. amikor többet érez.
