leány: női könnyek

Szentpétervári mese

Kora, lassan virágzásba boruló tavasz volt, amikor a leányt elrabolták. A tisztáson táncolt és a kis kék madárkákkal dalolt, mikor valaki elcsípte őt. Fel se fogta szegény, máris bekötötték a szemét és elvezették. Családjától, szeretteitől és csivitelő társaitól elszakítva vitték a környék főurának ajándékba, Szentpétervárra, a felesleges emberek világába.

– Szép a hangja, jó lesz ketrecben daloló pacsirtának – mondták.

Szegény lányka fel se fogta, csak a veszteséget érezte, amikor habos ruhákba öltöztették, és azt parancsolták, énekeljen. A vadul csilingelő csengők, ragyogó csillárok, ütemesen vert zongora és hegedűk zsivajában nem tehetett mást, illeszkedett ehhez a vad káoszhoz és mint egy, akiben szintén káosz dúl, émelyítően fújta a vad dalokat.

Olyan lett, mint azok, akik mindig is habos ruhákban éltek. Csak éjjelenként, mikor a kis erkélyre kiült, nézte a város fényeit és kereste a trillázó, szabad pacsirták szólamait, mikor próbált az emlékeiben célt találni a jelenre, csakis, amikor öregedő szüleire és lánnyá váló testvéreire gondolt, akkor szólt tisztán, őszinteséggel a hangja. Akkor volt egyedül olyan, mint akkor, ott, sok-sok évvel ezelőtt a tisztás madaraival.

Gyönyörű – gondolta a főúr, akinek a lakosztályához tartozó erkély eggyel feljebb volt, mint a leányé. – Bárcsak nekem is így énekelne, ilyen szépen és ilyen őszintén.

Évek teltek tovább és a lány hangja az estélyeken szinte érdes lett, ő maga pedig már nem volt lány. Egyre jobban gyötrődött, megkeményedett és kiszáradásnak indult. Szeretője lett egy bizonyos főúrnak, aki néha-néha meglátogatta őt a szobájában. Csak az erkélyen ülő, magányos kis ének maradt meg az ő egykor tiszta lelkéből, mely a hazavágyódástól sírt, de csak akkor, ha senki sem volt a közelben.

Egy éjjel nem vette észre, a főúr mellette maradt, ő pedig azt híve, nincs senki ott rajta kívül, könnyezett és énekelni kezdett. A hangja betöltötte a bágyadt, pislákoló szentpétervári utcákat. Nincs senkim, elveszettem mindenkit, egyedül vagyok. Kifosztottak mindenemből és nincs, aki megértene.

– Én már megértelek – lépett az erkélyre az énekre felébredt férfi. – Nem vagy egyedül.

Valamit az éjjeli éneklés csak tett. Egy embert felébresztett a madarak emlékeinek dallama. Ekkor azonban jött az ősz és vörösbe borultak a falevelek.

___________________________________________

a fenti soundtrack ihletésére készült kis mese,
remélem, tetszett nektek.
so much love to you,
H.