leány: női könnyek

irigy vagyok a szerelmesre

ahogy álltam a szoba közepén és egy émelyítő zokogást, elfúlást hallottam egy szerelmes, kétségbeesett férfi torkából, arra jöttem rá, hogy mennyire üres is vagyok, és hogy ez az üresség zavar.

én, aki régen üvöltöttem a havas úton, annyira szerettem, nem érzek senki iránt sem szerelmet. mostanában úgy érzem, még az Istent is elhagytam - vagy ő hagyott el engem, ki tudja - és szerelem nélkül mit sem ér az élet. üres, mint egy kiürített pohár a mosogatóban.

mosolygok, könnyű vagyok. de hiányolom a túlcsordultságot. hiányolom a szerelmet. hiányolom a könnyeket. hiányolom az éjszakai bőgést, amikor van kire gondolni. 

már nincs senki. senki, aki összetörné a szívemet. már nincs senki, aki összetörjön annyira, hogy eldöntsem, jobbá válok. már csak irodalmi prezentációk vannak, kis szöszmösz gyötrelmek, hogy dadogok vagy hogy a kamerában nem látszik élesen a tekintetem.

már csak szürke kínok maradtak, önmagammal való csip-csup viaskodásom, hogy nem leszel jó, úgysem válsz azzá, akivé szeretnél. már csak ilyenek vannak, én beismerem: átlagos önbizalomhiány, ami - amíg szerelmes voltam - sosem jelentkezett nálam. mindig volt önmagamban hitem, hogy képes vagyok rá. 

azt hiszem, belenevelték. szeretettel.

de most más. ilyen még nem volt. az érzéseket adó és szeretet becsülő szerelem elkerül nagy ívben. pedig szükségem van rá, érzem. de csak abban bízok, hogy majd egyszer... hogy majd egyszer lesz kiért sírni, lesz eset, amikor újra megtapasztalhatom a viszonzatlanságot.

én is megtalálom az Oliveremet, aki egy forró nyár után a vonatállomáson még utoljára átölel, aztán tíz évre elhagy. hisz csak azt tudjuk igazán értékelni, ami nem lehet igazán a miénk. mint egy férfi, akinek menni kell, ahogyan nekünk is. aztán a keresztúton talán viszontlátjuk egymást a Golgotára baktatva.