Hát visszatértem a kék ég és a narancsszínű házfal világába. Visszatértem ablakban kukucskáló létem köveihez. Süt a nap, világít. Nincs eső. Csak szomorúság van.
Legalább van miért depresszióba esnem, nem? Van okom rosszul lenni.
Úgy érzem, iszonyú idők óta várok, és még mindig nem tettem eleget. Megint egy év. Még mindig kell egy év, hogy halljam a „nem"-et.
Úgy határoztam, inkább a kapukat égetem fel, mint megint magamat. De gyáva vagyok, félek attól, hogy összetöröm azt, ami megtörténhetne.
Mert mi van, ha még mindig nem jött el az ideje a válasz meghallgatásának? Ha még nem érett meg a válasz.
Bárcsak ne volna ilyen komplikált a világom, bárcsak értenék abból, hogy valaki távol van, más meg közel.
Tegnap este inkább elsétáltam egy kapu mellett a hídon, semmint, hogy átmenjek alatta. Élni akartam. Ott volt egy másik is: a Duna sötétlő vize.
Ott voltak a köröző csillagmadarak is az Országház fölött.
De hát élni akarok.
Még én is boldog szeretnék lenni.
Teremtőm, adj nekem elég türelmet és erőt, hogy tudjak várni, ha pedig nem megy, hogy elég erős legyek a kapuk hamuvá égetéséhez. Akár a fóliasátrak Murakami történetében, a koreai filmben, úgy égjenek a kapuk. Ha nem mehetek át boldogan alattuk, pusztuljanak, de én élni akarok.
15 éve várok és még mindig kell. Végső soron, 20 évesen jövőre, akár Naokó, én is összetörhetek. Mit számít, hogy most vagy később?
Várok.
ESTÁS LEYENDO
leány: női könnyek
Poesíamár megint túlcsordultam. itt vannak az eltört kínai kancsó tejének utolsó kékes cseppjei, mint Radnótinál a méz a viaszos vásznon, úgy virítanak, büszkén.
