If you fall I will carry you [ BEFEJEZETT ]

3. Apró örömök, elutasított érzelmek

A városban való séta hosszú volt és unalmas. Adrienn és Arya beszélgettek, én meg Betty pedig többnyire hallgattunk. Betty próbált bekapcsolódni, de ezúttal neki sem ment.
Én részemről nem értettem, ami ennyire nem megy azt nem kelett volna erőltetni, de valamiért nagyon akarta azt a barátságot. Mikor végre visszaértünk a hintóhoz ők beültek én meg felültem a bakra. Csak most figyeltem meg a hintót ahogy odamentünk hozzá. Nagy volt, sötétszínű fából volt és arannyal volt díszítve, akárcsak a Primrose ház zászlaja. Barátságos, mégis elegáns hatást keltett, akárcsak maga Betty Primrose. A mi hintóink sokkal barátságtalanabbul festettek. Sötét fa és acél dísz, nembeszélve a zászlónkról.
A Haranwolf zászlón egy félig ember-félig farkas kreatúra van ami azt az eredetmondánkat jelképezi amelyik szerint a családunk tagjai képesek farkassá válni. Kicsi koromban ostobán próbálkoztam, de nekem sohasem sikerült. Apám sosem mondott erről semmit...kérdeztem de azt se mondta igaz,  azt sem hogy nem. Tudott valamit amit velem sosem osztott meg, de hát, otthagytam mint az egyetlen gyermeke, talán megérdemlem a titkolózást!
Felültem a bakra a kocsis mellé és hahafele indultunk. Vártam a másnapot, főleg mert ugyebár Betty beígérte a lovaglást. Furcsa, meghatározhatatlan érzés kerített a hatalmába.
Az érzés felvillanyozott és éreztem, hogy nem bírok egy helyben ülni. Alig vártam hazaérkezésünket, hogy végre mehessek edzeni.
Mikor végre leszállhattam gyorsan kisegítettem Bettyt a hintoból de a két barátnőjével nem törődtem. Lesiettem a szobámba és lehámoztam magamról a páncélt. A lenge ing, a nadrág és a csizma kombinációja energiával töltött fel. Végre rendesen tudtam mozogni. Szerettem a páncélomat, de lekorlátozott, mintha kalitkába zárt volna néha olyan súlyosan omlott a vállamra és mégis minden nap felvettem mert ezzel mutattam mind magamnak, mind mindenki másnak, hogy ki vagyok én, hogy testőr vagyok, hogy harcos vagyok.
Lementem a gyakorló terembe ahol a többiek már edztek. Johnie szinte azonnal mellém vergődött, miután egy másik katonára szó szerint lecsapott pörölyével.
- Na, Lily, most kinek lesz szerencséje megverődni általad? - kérdezte mosolyogva, tudva, hogy a legerősebbek közé tartozom.
- Hmm...- körbenéztem és megpillantottam Andrewt, egy hónap alatt egyszer sem sikerült vele edzek, mindig dolga volt
Johnie követte a pillantásomat.
- Szerintem hozzá nem vagy elég erős - mondta ki a véleményét a kisember
- Viszont a nálam gyengébbekkel való harcban sosem fogok megedződni.
Mondtam majd kicsit felhangosítottam a hangom és odakiabáltam neki a nagy terem másik végébe.
- Hé, Andrew, nem akarsz egy menetet velem is lejátszani? - kérdeztem mosolyogva
- Mi van, szeretsz megverődni? - kérdezte és a szemében láttam, hogy semmi esélyt nem jósolt nekem.
- Próbálkozni, próbálkozni szeretek - javítottam ki és megkezdődött a párbaj
Andrew ahogy gondoltuk győzött, de becsületemre legyen mondva derekasan harcoltam és nem volt egy rövid verekedés. A végén ő is rendesen zihált és kezet nyújtottam neki.
- Szép volt! - mondtam vidáman mire meglepett tekintettel elmormogott egy, "ügyes voltál"-t.
Johnie odajött közben hozzám.
-Megyek vacsorázni, ha kész vagy és esetleg átöltöztél gyere te is!
Bólintottam, de még kelett egy kis idő amíg kifújtam magam. Úgy döntöttem nem öltözöm át, majd csak vacsora után. A katonák szálláshelyei közti folyosón indultam el, de ahogy mentem megláttam David ajtaját tárva-nyitva állni. Nem tehettem mást, meg kelett néznem minden rendben van-e, hisz ez szokatlan látvány volt, mindenki védte a kis rezidenciáját és az ajtóink mind csukva voltak, kivéve ha valami gond volt, illetve ha valami nagyon elterelte a figyelmünket.
Benéztem és rájöttem, hogy mindenre számítottam, csak erre nem. David egy az ágyán fekvő nő fölé hajolt. Csókolóztak. Nem tudtam ki lehet az addig a pontig amíg meg nem láttam karcsú, kreol kezét David fekete hajába túrni. Arya.
Gyorsan elmentem az ajtoból, de David meghalhatta a lépgeimet mert kikiáltott.
-Ki van ott?
Nem válaszoltam, hanem amilyen halkan és amilyen gyorsan csak tudtam elmentem. Ezt nem akartam elhinni. Mindketten hatalmasat hazudtak Bettynek aki hitt nekik, ennek a kis viperának és Davidet nem is tudtam semmilyen névvel illetni, a nők nők, de ő egy tisztességes férfi kéne legyen, egy felesküdött katona aki bármire képes kellene legyen, hogy megvédje úrnőjét, ehelyett meg hátbatámadja...csalódtam bennük az biztos, még nagyobbat mint eddig.
Mérges lettem mikor Bettyre gondoltam, minden képes volt felidegesíteni ami ellene szólt már a kezdetektől fogva, de ez normális, hisz hűséget esküdtem neki...mégis, volt benne valami más is...
"Muszáj tudnia és másnap el is fogom mondani neki!" - gondoltam tekintve hogy elég késő volt.
Vacsora alatt üres tekintettel hallgattam Johniet és Róza nénit. Valahogy nem volt kedvem beszélni, az agyam szüntelen kattogott az ügyön és azon hogyan adagolhatom ezt be Bettynek, hogy a legkevesebb fájdalmat okozzam.
Nem is tudom pontosan hány órakor mentem aludni, mikor lehajtottam a fejem a párnára egyből álomba szenderültem.
Reggel korán keltem és jó kedvvel mentem reggrlizni.
- Könnyű napod lesz ma, Lilyke? - kérdezte a szakácsnő miközben kitette a reggelit
- Igen, Lady Primrosesal kilovagolunk.
- Igencsak megkedvelted az úrnőt, nem igaz? - hajók közelebb és sejtelmesen mosolygott
Zavarba jöttem, persze, hogy megkedveltem! Ezt is válaszoltam neki.
- Mi a Jhoniekával bizony hiszünk bennetek!
Biztos voltam benne, hogy elpirultam.
- Nem tudom miről tetszik beszélni...
- Hát persze, hogy nem - rám kaccsintott mintha valami közös titkot őriznénk, pedig nekem nem voltak titkaim...
Reggeli után felvettem a páncélomat és felmentem a kő csigalépcsőn az ebédlőbe. Betty most a lovagláshoz volt öltözve és amit még megfigyeltem, az az volt, hogy a dereka nem képtelenül vékony, nem volt rajta füző. "Hála az égnek" - gondoltam.
- Jó reggelt, úrnőm - hajtottam meg előtte a fejem
- Neked is, Lily, remélem készen állsz a lovaglásra! - mosolygott rám amitől egyből nekem is mosolyoghatnékom támadt.
   Miután ő is megreggelizett lementünk az istállóba. Betty egy Herceg nevű barna ló boxához ment oda és megsimogatta a ló orrát.
- Válassz egyet -mondta és közben kikiáltott a lovász fiúnak aki kivezette a lovat a boxból és elkezdte felnyergelni. Szemügyre vettem a lovakat es megakadt a szemem egy elegáns, magas feketén. Nightmare, ez volt a mellette lévő kis táblára írva.
- Szia, kincs - mentem oda hozzá megígézve.
  Barátságosan odajött hozzám.
- Ő északról van - mondta mögöttem a lovászfiú, mire megfordultam
- Gyönyörű - mondtam mosolyogva - És nagyon szelíd!
- Hát csak veled- mondta a serdülőkorban lévő fiú és, hogy szemléltesse állítását közelebb merészkedett, mire Nightmare elkezdett toporogni és még egyet harapott is felé.
- Nagy gond ha te kell felnyergeld, Lily? - kérdezte mire megcsóváltam a fejem
- Dehogy is!
   Gyorsan végeztem, mire felpattantam Nightamre-re Betty már a saját lován várt.
- Mehetünk.
   Elindultunk az erdő felé ahol mindenfele madarak csiripeltek.
- Ez sem mindennapos dolog nálunk - mondtam
- Mi? A madárcsicsergés? - nézett rám furcsán Betty
- Északon lefagynak...
- Miért szeretitek annyira a zord északot?
- Biztonságot ad és az a hazánk, ha északon vagyunk az valahogy feltölt.
- Miért? Téged a középföld leszív?
- Bizonyos értelemben igen!
   Végig beszélgettünk ahogy lovagoltunk és el akartam mondani amit láttam, de valahogy sosem volt jó az időzítés meg persze olyan boldog volt, nem akartam elvenni a boldogságát és tudtam, hogy szörnyű amit teszek, de egyszerűen túl önző voltam, túlságosan élvezni akartam a napot mintsem ezzel elrontsam...hiba volt, utólag rájöttem, de akkor még szánalmas voltam és ezt nem tudtam beismerni.
   Egy vízeséshez érkeztünk ahol Betty megállt és leszállt Hercegről. Követtem a példáját. A vízhez ment és belenézett.
   Nightmare megbökte a vállam, mintha csak arra akart volna buzdítani, hogy odamenjek hozzá.
- Rendben, rendben - suttogtam
   Odaléptem Betty mellé. Egy ideig együtt bámultuk a vízesést.
- Mit hiányolsz legjobban a múltadban?
- Nem tudom megmondani...néha úgy érzem a barátaimat, néha úgy érzem a családomat és néha úgy, hogy egy távoli figurát, egy távoli, gyermekkori bolondságot.
- Ott volt egy teljes élet és mégis eljöttél, miért?
- Mert mégis volt egy üresség az egészben, és itt most nem csak arról beszélek, hogy ellenszegültem a sorsomnak. Talán anyám halála, vagy...
- Vagy mi? - kérdezte kíváncsian
   Szomorú mosoly futott át az arcomon amint visszaemlékeztem
- Finnie, egy gyerekkori barátom aki megígérte, hogy elvesz de aztán tíz éves korom óta nem láttam. Akkoriban ő volt a legközelebbi barátom és ez ha gyerek is voltam nyomot hagyott.
- Északon gyakori a Finn név, ugye?
- Az.
- Így hívják egész észak urát is, az Iceriver ház királyát is, aki korunk beli fiatalember. - kajánul mosolygott
  Bólinzottam, de nem különösebben érdekelt Finn Iceriver, úgysem láttam soha életemben és mostmár egyébként sem tartoztam északhoz. Amíg minden jól megy addig  úgy is mindegy.
   Még pár órát pihentünk, sétálgattunk és beszélgettünk majd visszalovagoltunk a kastélyba.
   A mint felmentünk egyből elénk futott David Johnieval az oldalán.
- Betty, holnap valakit ki tudnál küldeni a faluba Johnieval? Tudod abba amelyikben pusztított a járvány, kellene még egy ember aki ellenőrzi, hogy minden jól menjen.
- Lily, holnap kimész? - fordult hozzám
   Johnie erre hevesen bólogatni kezdett.
- Persze, mondtam mosolyogva!