If you fall I will carry you [ BEFEJEZETT ]

11. Észak hívása

Csodálatos hónapot töltöttem együtt gyermekkori barátommal, ennyire jól rég éreztem magam. Nem hanyagolt el ahogy Betty sokszor, megbecsült és időt áldozott rám. A katonai kötelességtudatom nem helyeselte amit csináltam, nagyon nem, Bettyvel kellett volna legyek a nap minden percében és védelmezzem, azonban a szenvtelenebb énem elnyomta a kötelességtudatot. Béke idő volt és három év alatt nem történt semmi, miért most történne? Ráadásul ott volt vele Johnie, az az ember akire az életem is rábíztam volna. Bettynek nem eshetett baja, ezzel nyugtattam magam.
Finnel minden nap más programot találtunk ki, volt hogy egész nap edzettünk, különböző helyekre lovagoltunk, a kastélyt is bejártuk és gyermeki ártatlansággal bújócskáztunk meg fogócskáztunk benne. Egész napokig olvastunk. Kezdetben a könyvtárban, egymással szemben, két székben, két különböző könyvet amiket kommentáltunk, majd Finn odaült a karosszékem karfájára és egy könyvet olvastunk együtt. Ahogy a kapcsolatunk szorosabb lett az olvasással töltött időnk egyre intimebbé vált. A karosszék párkánya után, inkább hanyagoltuk is a könyvtárat és valamelykikünk szobájában az ágyon ülve olvastunk, aztán a csók után...tíz napom maradt, de minden megváltozott.
Reggel puszival köszöntött és szoros öleléssel amit boldogan viszonoztam. Ha sétáltunk a kezem után nyúlt mire rákulcsoltam a kezem az övére. Boldog voltam vele és a Bettyhez füzödő érzelmeim elhalványultak, tűnőben voltak. Az edzéseken nem kímélt, de mindig felsegített és gartulált, amiért nem voltam nála sokkal rosszabb, az olvasós napjainkat összebújva töltöttük, lovagolni egyszer mentünk ki és akkor is piknikeztünk az erdő szélén. A csók még nem ismétlődött meg, de ki sem kellett mondani, együtt voltunk.
Csak akkor szégyelltem el egy kicsit magam amikor Betty előtt fogta meg a kezem.
A kertben sétáltunk és Betty Johnieval és a két barátnőjével az oldalán szembejött velünk. Mintha lelassult volna az idő. Megszorítottam Finn kezét, aki egy jelentőségteljes pillantással rám nézett, majd visszaszorította a kezem.
- Hogy telik a napotok? - állt meg Betty hirtelen előttünk
   Finn végigsimított egyik ujjával a kezemen, jelezve, hogy ezt intézi.
- Jól, köszönjük, éppen a szobámba igyekszünk - mondta és meg is indult volna, de Betty még nem akart elengedni
- Nos, Finn, ha bármire szükséged van még ebben a négy napban amit itt töltesz szólj.
   Mintha gyomron vágott volna az igazság, négy nap és vége, Finn hazamegy, valószínűleg keres magának egy rangjában lévő lányt akit elvesz, én pedig csak egy kaland leszek neki, annyi sem...adózás az apáinknak. A kapcsolatunk...lehetetlen volt, tekintve, hogy én Betty Primrose testőre voltam, egy nincstelen katona, ő pedig egész észak királya. Összekcsolt kezeinkre néztem és fuldokoltam a felismerésben, miszerint Finnek ez valószínűleg nem jelent semmit.
- Köszönöm, de amíg az oldalamon van ez a bájos hölgy semmire sincs szükségem! - csábító mosollyal fordult felém, nehezére esett ilyen dolgokat mondani, tekintve, hogy ő is pirulós volt, de minden alkalommal amikor sikerült várta a visszaigazolást, amit rendszerint meg is kapott, de most nem. Túlságosan elmélyültem a saját gondolataimban.
   Mire végre különváltunk Bettyéktől magamban elhatároztam magam. Nem engedem, hogy a felismerése a rendelkezésünkre álló idő kárára menjen. Négy napig még boldog lehetek, és az is leszek.
   De a négy nap gyorsan lepergett, nekem pedig nem volt elég.
   Utolsó napunkra valami különlegeset terveztem, hisz tudtam, hogy másnap reggel indul. A tornyot ahová olvasni, sírni, emelkedni jártam már első naptól kezdve meg akartam mutatni neki, de valahogy sosem jutottam oda, hogy tényleg felvigyem. Az egész napunkat sétával töltöttük egy közeli városkában ahova kilovagoltunk. A hintó egyikünknek sem volt a kedvenc utazási eszköze, túlságosan sok volt hozzánk, mi egyszerű emberek voltunk. Finn is bevallotta, hogy csak akkor ül hintóba ha kell a formális megjelenés miatt, de olyan esetekről is mesélt mikor megengedte az alattvalóinak, hogy a kocsijában utazzanak, ő pedig melettük lovagolt.
   Finn nem tudott úgy flörtölni mint a magyképű uraságok, katonák, ő mindig udvarias volt és visszafogott, de ily módon sokszor kifejezte irántam való csodálatát, szeretetét...szerelmét? Nem az nem lehetett, nem szerethetett engem. Vagy ha szeretett is, biztosan többre fogja végül tartani a kötelességet, engem otthagy és elvesz egy hercegnőt, vagy egy legalább olyan nagy ház urának a lányát mint a Haranwolf ház...de én már nem voltam Haranwolf, én már csak Lily voltam, egy egyszerű senki.
   Mire esteledett a lovainkkal pont bevágtáztunk a kastély udvarába. Örömújjongásba kezdtem, mivel én nyertem meg rögtönzött versenyünket, mint mindig, Nightmare volt az egyik leggyorsabb ló akit valaha láttam, ha nem a leggyorsabb, Finn ménje nemesi tenyésztés volt, de még úgy sem kerülte le az én feketémet.
- Nem fer, legközelebb lovat cserélünk! - nevetett és először én is nevettem, de aztán bennem megállt az ütő...mikor legközelebb?
   Leszálltunk és bevezettük a lovakat az istállóba, majd megfogtam Finn kezét.
- Akarok mutatni valamit.
   A holdfényben felmentünk a kastély legmagasabb tornyába ahol én egyből felültem a párkányra.
- Óvatosan, nehogy leess! - jött oda mellém és ő a földre ült.
- Nem fogok, már rengetegszer jártam itt és csináltam ezt - vontam vállat - ez a kedvenc helyem a kastélyban, csendes, főleg éjszaka gyönyörű és néha lehet érezni az északi szelet.
- Hiányzik észak, mi?
- Igen, de mostmár ez az otthonom.
   Finn ekkor felállt és a párkányon magával szembe fordított. Belélegeztem az illatát, és ellenálhatatlanul jóképű volt ahogy a hűvös szél megborzolta szőke haját, a szeme pedig még kékebb lett a holdvilágban.
- Nem kell ez legyen az otthonod, ez a hely egy fertő tanya, amiben te vagy a legtisztább, de lassan maguk alá gyűrnek mert nem szeretik ha valaki jobb náluk, dél nem csak leszív, hanem tönkretesz, láttam kik élnek ebben a kastélyban, amikor azt hitték nem figyelek kimutatták a foguk fehérjét, ami nekem nagyon nem tetszett, ezek rossz emberek, egytől-egyig, te pedig itt vagy, tisztán, ártatlanul, hősiesen és véded az egyiküket mintha az életed múlna rajta mert neked ő valamiért különb...
- Betty csodálatos nő...- ennyit bírtam kinyögni és már alig láttam a könnyeimen keresztül amikkel Finn szeme is megtelt, féltett és szeretett, mindennél jobban.
   Magához ölelt, én meg megszorítottam, patakozottak a könnyeim, igaza volt, mindenkit gyűlöltem a nemesek közül kivéve Bettyt, de őt nem hagyhattam el, nem tehettem meg, ugyanazért amiért ő is féltett engem én féltettem a királynőm.
- Boldogtalan vagy itt...
   Annyi emlék pergett le előttem. Betty, amikor a mellkasomon sírt, amikor sétáltunk, amikor gyakran a szobájában beszélgettünk amíg el nem aludt, három évnyi boldogság, mert ezek boldoggá tettek, de ekkor beférkőzött az elmémbe a többi: a magány, az elhagyatottság, minden rossz amit Betty okozott vagy az udvartartása, hogy hányszor szükségem lett volna egy barátra, de eszembe kellett jusson, hogy Johnie nincs, Betty pedig...neki nem mondhattam el mindent mert csak mélyítette volna a fájdalmam. Annyi jó és rossz, annyi mérlegelni való...
   Finn elhúzódott és megszólalt.
- Megszépítetted az itt töltött napjaimat.
- Te is megszépítetted az enyémeket.
Az ajkaimhoz hajolt, és végre megismétlődött a csók amire vártam. A lábaim a dereka köré fontam, a kezeimet az arcára tettem. Pár centire elhúzódott, de még mindig össze voltunk gabalyodva.
- Holnap reggel indulunk, gyere velem!
   Elakadt a lélegzetem, belegondoltam abba, hogy mi lenne ha vele mennék illetve mi lenne ha maradnék, tudtam a választ, de abban a percben csak ennyit tudtam kinyögni:
- Uramisten...