Napkelet, Napnyugat

Sár és virág, kavargó semmiség

1923

Juhász Gyula negyedévszázados jubileuma. Fakó lila öltönyben áll a színpadon, komótosan szaval. Időnként nyugtalanul kap tömött szakállába. Nagy odaadással olvas föl, anélkül hogy felpillantana.

A vendégek egy része issza a szavát. Akadémikusok, írók, költők, szerkesztők gyűltek össze itt. Aztán ott vannak még az érdektelen hozzátartozók, akiket nem rendít meg egy felolvasás. Ők néha az órájukra pillantanak. Ezt leszámítva megadták magukat. Tudják, hogy innen most már nincs kiút, órákon át ez lesz, kezdve Babitscsal, Móra Ferencen át velem bezárólag. A nagyon vakaródzóakhoz kedvem volna odalépni, felkínálni nekik a távozás lehetőségét.

A szomszéd teremből pompás rálátásom nyílik a vendégsereg hátsó soraira, és a színpadra. Mellettem hosszú, fehér abroszos asztal nyújtózik, ezüsttálcán magukat kínáló fogásokkal. Keleti fűszerezésű lekvárok, üvegtálkában hideg zöld almák halma, jégbe hűtött pezsgő, emeletes gyümölcstorta ameddig a szem ellát. Cukrászsütemények lehelik tele vaníliaillattal a termet.

Mellettem Móra köszörülgeti a torkát. Belemélyedt a papírlapjaiba. Úgy tanulmányozza a szövegét, mintha nem ő írta volna őket. Gondterhelten villog a szeme sötét arcában.

Más itt előadni, mint a kávéházakban, egymásnak. Ez nyilvánvaló. És a költő nem előadó. Ez is egyértelmű. Ám mi önként adtuk fejünket arra, hogy fellépjünk a szalonban, mi csak úgy szórja elénk a drágaságot és aranyfényt. Móra, aki nem gyakran szaval mások előtt, a terem, az összegyűltek és az esemény fennköltségéhez keresi hangja ideillően előkelő tónusát.

Visszafojtottan köhög és hümmög, széles homlokát ráncolja. Arcszíne egyre haloványabb. Hamarosan elnézésemet kéri, és elsiet. Tekintetemmel követem, hátha nem volna célszerű egyedül hagyni.

De egy finoman karistos, erélyes hang szólal meg, s ez egyből elfeledtet velem minden mást.

Sovány arcú fiatalember lép oda egy férfihoz, ki a bonbonos tálkából csemegézik.

Alacsony ifjú széles homlokkal, szép metszetű, hosszúkás orral, kacér ajkakkal, letaglózóan sötét szemekkel. A másik, aki az édesség között válogat, egy magas de zömök férfi, bordó öltönyt és bíborszínű csokornyakkendőt visel. Ajka húsos, lefelé ívelő. Élénk szemei alatt nehéz táskák lötyögnek. Orra egy hatalmas felkiáltójel arca közepén.

– Elnézését kérem, hogy zavarom. Talán tudna nekem segíteni. Kosztolányi urat keresném. Nem vagyok budapesti, így eddig még nem...

A másik nem hagyja befejezni a mondatot. Trüffelt tartó kezét a levegőbe emeli.

– Én vagyok – szól erélyesen. Még egy pillanatig kitartja a mozdulatot, majd bekapja a csokoládés golyót.

– Nahát – rebegi a fiú, majd észbe kap, s hivatalos hangnemre vált. – Igazán nagy megtiszteltetés találkozni önnel!

Kezet nem mer nyújtani, nem követne el ilyen illetlenséget. Várja az idősebbtől, hogy az felkínálja a kezét. A férfi azonban csak csokoládétól ragacsos ujjait szopogatja.

– Szép dolog ez, hogy így összehozott bennünket az évforduló – mondja szórakozottan, s tovább kutakszik a bonbonok között, – az ezüstlakodalom. Bár a korszellem jobban kedveli a kevésbé értékes, viszont nagyobb tömegben előállítható anyagokat. Találóbb volna inkább kaucsuklakodalomnak nevezni ezt. Az ötvenéves lesz a szilikonlakodalom, s ha Juhász, adja az ég, megéri, akkor a következő a polikarbonát, melynek elérése minden buzgó alkotó vágya leend. Pazar ez a desszert. Nem kóstolja meg?