Napkelet, Napnyugat

Fényes világok fényét tükrözöm

1923

– Attila alszik – suttogja Jolán nővére.

Ajka elé teszi mutatóujját, csendre int. Így nyit be a kicsi, árnyas szobába.

Velünk szemben áll az ágy, rajta vastag dunyha, igazi, tömött anyagból, amivel csak vidéken találkozik az ember. A falakból dohos, régi szag árad, föld és víz keveréke. Egy fekete, lakkozott szekrény, pár falitányér és egy asztal sötétlik a szobában, más semmi. Még szék sincs, amire leülhetnék. Látszik, használaton kívül állt eddig a helyiség, s nem is tervezték, hogy használni fogják.

– Egy szem nyugtatót adtam neki. Azóta alszik – mondja a nő.

Részvéttel nézünk az alvóra, kinek csak homloka látszik ki a dunyha alól. Haja egészségesen omlik a párnára, szempillái meg-megrezdülnek. Nem lehetne gondolni, hogy e fiatal koponya mögött öngyilkossági gondolatok kavarognak.

– Odarakok egy kis vizet forrni. Ugye szereti a teát? – kérdezi a nő, s amint bólintok, kisiet a szobából.

Nem tartóztatom. Én maradok a puha csöndben, melyet Attila ütemes szuszogása fűszerez meg. Örül vajon, hogy megmentették, vagy gyűlöl bennünket? Teszek egy tétova, közeledő lépést. Megszemlélem így is.

Arca kihívóan fehér, sima és törékeny. Ajkán az álom méze. Szorongatva fogja párnáját.

Az ablak széles fényoszlopot enged be, látszik a szálló por a levegőben, mint ezernyi aranyszemcse. Emlékképek tűnnek elő a szemem előtt a régmúlt gyerekkorból, mikor templomba járt velem az anyám. Gyönge tömjénillat, fény és árnyék valamilyen érzékeken túli játéka, egy messzi zöld-vörös rózsaablak és áttetsző titokzatosság.

Künn kutya ugat tompán. Először azt hiszem, a templomkertből jön, a krizantémok közül. Majd ráeszmélek, a szoba bensőséges csendje ez, ami megszűr minden zajt, minden durva mozdulatot.

Az asszony visszajön, nehezen találja a szavakat. Lágyan beszélünk Attila mellett, a mozdulataink hirtelenségén is finomítunk.

Egy perc, s kimegy ismét. Olyan nőnek tűnik, aki nem szokta meg férfiak jelenlétét, s minthogy nincs más a házban, csak ő és én, és az alvó Attila, azt kell feltételeznem, én feszélyezem jelenlétemmel. Nem megyek utána, leülök Attila ágyára.

Jolán azt mondta, vonatsínről szedték össze. Éppenhogy. És hogy nem ez volt az első. Próbálkozott már korábban is, akkor gyógyszerekkel. Azóta rejtenek előle mindent, de hát a halált nem lehet elrejteni valaki elől. Attila jön-megy a világban, s ha úgy tetszik, a Dunába ugrik, s ha olyan kedve van, lefekszik egy sínre. Hát lefeküdt.

Az én számom volt az első, mit jegyzetfüzetében találtak. Telefonoztak nekem, jöttem.

A fiú forgolódik. Néha úgy látom, kinyitja a szemét, aztán csak mordul egyet, s szuszog tovább. Mély csend von minket össze, kik itt vagyunk. Jolán a konyhában ül, én az ágyon. Semmi se fontos, semmi se számít. Csak azt várjuk, a miértet. De nincs miért, meg se kell kérdeznem, tudom jól, nem lehet egy szóval felelni, és nem lehet egy részletes történettel sem, mert az ember egyetlen tette mögött ott az egész élete, életének minden benyomása, vágya, ábrándja, félelme és cselekedete, s mindazok a cselekedetek, amiket rajta követett el valaki. Mindezt elsorolni lehetetlen próbálkozás volna. Ezért nem lehet megkérdezni, miért, és főképp nem lehet válaszolni erre.

Vajon akkor is fontolgatta ezt, mikor Budapesten volt? Ha igen, azt látnom kellett volna. Ez a kérdés viszont éget. Tehettem volna valamit, és nem tettem.

A fiú hirtelen felriad. Szeme élénken fürkész szét a szobában, felkönyököl, s próbálja felismerni a helyzetet. Szemügyre veszi a bútorokat, a falakat, az ablakot, az ablakon túli világot, s végül rajtam állapodik meg a tekintete. Aztán egy pillanatra a keze felé pillant. Önkéntelenül én is oda nézek. A vaskos takaró alatt nyugszik a keze, nem látni a sűrű szövettől.