Napkelet, Napnyugat

Mi is akarjuk, mert te akarod

1921

A szerkesztőségben teremből terembe cikáznak az írók. A határidő közeledtével a szivarozgató, komótosan körmölő művészek zaklatott hangyákká változnak. Ha tehetem, elkerülöm a bolyt ilyenkor. Otthon, feleségem, fiam, kutyám és könyveim társaságában jóvalta hatékonyabban dolgozom. Ma mégsem lehet kikerülni az ideges, szaladgászó írókkal való találkozást.

Egy köteg kéziratot hoztam Ignotusnak, ki hadonászva magyaráz Babitsnak. A folyosón járkálnak, időnként valaki félbeszakítja őket. Utána fokozott ingerültséggel folytatódik tovább megbeszélésük.

Türelmesen várok kezemben a papírrengeteggel. Nem merem letenni az asztalra, ahol minden szanaszét hever, mintha egy könyvtár öklendte volna ki gyomra tartalmát. Könyvek egymás hegyén-hátán, szakadtak és gyűröttek, foszló béllel, elmosódott nyomdafestékkel, pecsétes lapokkal. Tintásüvegek és kunkorodó fecnik minden négyzetcentiméteren. Színes dossziék az asztal közepén, egymásra halmozva, bennük vékony lapocskák karcos betűkkel. Egy ilyen rózsaszínű dosszié matricáján elolvasom a nevet: Szabó Lőrinc.

S mintha szólítottam volna, belép maga a költő. Háta görnyedt, arca vékony, csontos, halovány. Még néhány árnyalat, s valósággal kisápad a világból és eltűnik. Árnyas-vörös szeméről csak arra következtethetek, a határidő őt is megsürgette.

Röviden üdvözöljük egymást. Leveszi kabátját, tétován áll. Mindketten Ignotust várjuk. Szabó sóhajtozva nézi az óráját, s a papírhalom tetejére ejti mappáját. Ennek most téglavörös színe van.

– Mit tudnak beszélni ennyit – jegyzem meg.

Unatkozva kipillantok az ablakon. Néptelen utca, gyér fákkal, tollászkodó madarakkal. Sűrű a csend, mint a köd. A macskakövek pihentetik a szemet az iroda látványa után.

– Babitsnak mindig vannak újító ötletei – mondja Szabó.

Magamban morgolódom ezen. Most kell újítani? Mikor szorít minket a határidő? Ignotusnak ezer más dolga volna. Azzal, hogy őt feltartják, akadályoznak minket is. Lehet, még át kell írni az összes kéziratot. Lehet, csak a fele mehet ki. Akkor a helyükre újakat kell találni, választva egyet a rég megírt cikkek, versek közül, ami illeszkedik az aktuális szám tartalmához, ízéhez.

– Egyszer ő lesz itt a főszerkesztő, figyeld meg – folytatja Szabó, szemében ideges fénnyel, mint ki sötét titkok tudója.

Együtt laknak. Hallhatott már Babits terveiről bőven. Nem lepne meg, ha Babits ilyen célokat fontolgatna.

Elbámul az ajtó felé. A másik kettő a folyosó végén veszekszik.

– Megérdemelné – mondja halkan Szabó, s tördeli hozzá reszketeg kezeit.

Vértelen arca csupán akkor ragyog fel egy-egy pillanatra, amikor Babitsról beszél. Jár utána, mióta ismeri. Babits a rajongást nem utasította vissza. Inkább beköltöztette magához a fiatal költőnövendéket.

Van valami rettenetes abban a hódolatban, ahogy Szabó beszél mesteréről. Nem kívánom ezt hallgatni, témát váltok.

– Kedves menyasszonyod hogy van? – kérdem csevegő hangnemben. – Amikor legutóbb láttam őt, virult a boldogságtól. A menyegző még inkább kivirágoztathatta.

– Igen – elfúló választ kapok, Szabó annyira tördeli a kezét, hogy ropognak a csontjai –, vagyis nem...

– No hát igen vagy nem?

– Úgy áll a helyzet...

Elles az ajtó felé. Mikor látja, Babitsék a folyosóról is eltűntek, s valószínűleg már az emeleten vívják szópárbajukat, kissé megnyugszik, de arca így is csupa gond és nyugtalan tűnődés.