Napkelet, Napnyugat

Nem győzni kívánt, csak csatázni

1913

Kék-fehér virágokkal kirakott párkányok, zizegő lugasok, sárga házak között vezető lépcsősorok közt váltakozik a kép. Párizs mai sétámon napfényes arcát mutatja.

A vendégeknek tartogatja aranyos köntösét. Az idegeneket téveszti meg csillogó könnyűségével.

Annak, aki ismerős erre, felfedi esős, közömbös és hétköznapi oldalát is. S akkor alig különbözik Budapesttől. De még úgy is különbözik.

Ahogy megérkezik ide az ember, érzi orrában a parfüm szagát. Parfüm és pezsgő. Minden fényűzés innen származik, Párizs Európa napja, honnét aranysugarakban érkezik a kultúra, a divat, az eszme, s szétszóródik a legsötétebb tájak zárt pincéibe is.

Párizs egyszerre anyánk és szeretőnk, kurtizán és papnő. Ezer arcával nevet és rí, mindig más fűszerrel és más hangulattal. Folyton változó színeivel hipnotikus gyönyörűséget kelt.

Párizs, a kiismerhetetlen.

A falak izzanak, a macskaköveken búzavirágkék szirmok kavarognak a lábam előtt. A kirakatokat nézegetem. A galériák festményei szinte kiszólnak a járókelőkhöz. Fényfoltos, levegős festmények sorjáznak díszes rámákban, az ember érzi a rét vad illatát, ahogy rájuk tekint.

A járókelők éneklős, francia csevegésébe ismerős hang vegyül. A felismerés belém hasít.

Itt is itt van. Bárhová megyek, ő ott van.

Megfordulok.

Adyt látom a háztömbök között. Lezser drapp inget visel hasonló árnyalatú nadrággal, lila kendője feltűnően repes, mint egy hosszú, virágmintás zászló. Még itt is, Párizs utcáin is kitűnik ezzel, mégsem lehet ízléstelennek mondani. Kígyófejes sétapálcájával, szénfekete kalapjával összhatásában nagyvilági jelenség. Gondosan borotvált, haja illatos kencéktől csillog.

Balján egy magas, fekete ruhás, merev arcú nő, jobbján hirtelenszőke férfi. Ady mindig egy lépéssel előttük. A másik kettő nem tudja tartani a tempót. Figyelem az arcukat, a gesztusaikat. Ady vonul, vezeti őket. Vagy talán menekül, szeretné otthagyni őket, de a másik kettő mégis siet utána szorosan. A nő arcán sértett nyugalom. A Báthoryak szűzleányok vérében fürdőző asszonyát idézi. Lobogó, csavart fekete fürtjei, mélyvörös ajkai sötéten villognak. A férfi arca árnyas, szeme sarkából Adyt lesi.

Befordulnak és felém veszik az irányt. Ady nem vesz észre, hiába hogy egyenesen szembe jön velem. Csak amikor már néhány lépésre vagyunk, akkor torpan meg. Rögtön úgy csinál, mintha már jó előre kiszúrt volna.

A másik kettő is megáll. A nő gyanakodva méreget. Szúrós szagú parfümöt, vörös nyakéket és fekete csipkés kalapot visel, mely alól laza csigákban omlik elő haja. Körme élesre reszelt, lakkozott, mint a színésznőknek.

– Kicsi a világ – szól Ady, s üdvözlőleg a kezét nyújtja. Kezet rázunk. Ezt az egy mondatát olyan fölényesen jelenti ki, mintha épp rajtakapott volna, hogy kémkedek utána. Behatoltam a birodalmába.

– Ki ez az ember? – kérdezi a nő franciául. Hangja az akáclombok suhogása, hűvös és buja. Ady rámosolyog.

– Perfekt francia.

A nő egyből stílust vált.

– Léda – nyújtja kézcsókra kezét.

– Diósy Ödön – mutatkozik be a szőke férfi is.

– Önnek be sem kell mutatkoznia, önt mindenki ismeri – szól a nő, amint meghallja a nevemet –, a hírének nem szabnak korlátot az országhatárok.