Napkelet, Napnyugat

Fönn az ég, lenn a föld fekete

1910

A mozi sötétje után szokatlan szemünknek a hirtelen tavaszi fényáradat. Etel lép ki először, kit mi csak Bogának hívunk. Hosszú lábain surrog a pitypangsárga szoknya, ahogy szalad. Álmodó, világoskék, kerek szemében az ég bárányfelhői lebegnek. Haja bolyhos sálként lobog utána. Karinthy a nyomába ered, két lépés, s utoléri, ölbe kapja, a levegőbe emeli a lányt. A sárga szoknya fodrozódik, kivillan a lány vörös alsóneműje. Csak a színésznőknek van vörös bugyijuk, ezt ma már biztosra tudom. Ilona féltékenyen méri végig, de nem szól. A pillanat megmarad könnyűnek és nevetőnek.

A szél kócolgatja Karinthy haját. A férfi lerakja Bogát, összeborulnak, piros orcával hajolnak egymáshoz. Ilona elkapja a kezem, hideg ujjai erővel vonnak közelebb a pároshoz.

– Menjünk le a rakparthoz – szól felhevülve Boga, mielőtt Ilona még szóhoz jutna.

A feszültség szikrái átcikáznak a levegőn. Boga nem veszi észre, Karinthy sem. Megindulnak. Ilona a szeme sarkából pillant rám. Mikor így négyesben vagyunk nem ő diktál. Ez bosszantja. De Ilona ragaszkodott a négyeshez. Ezért inkább nem teszi szóvá, hogy torkig van mások igényeivel, hogy gyűlöli, hogy nem ő van a középpontban, hogy mások iránt is figyelemmel kell lenni, hogy néha arra megyünk, amerre Boga szeretne, s nem amerre ő. Azt megszokta, hogy a férfiak minden vágyukat az övé elé helyezzék. De a nők nem szolgálják ki. Ezt le kell nyelnie. Ez az első emberi vonás, amit észreveszek benne. Ez a kemény, rágós falat, ami eltorzítja az arcát.

Rögtön felmentem magam előtt. Hiszen szeret, azért érzi mindezt, féltékenységből.

Boga valaha az én kezemet fogta úgy, mint Karinthyét. S Ilona valaha Karinthyt ölelte úgy, mint ahogy most Boga öleli. Fájhat néki ez a múltbéli kapcsolat.

Arcán gyakran látom azt a sürgető, kutató nézést, amivel én is figyelni szoktam, legtöbbször egy írást, amikor azt várom, mikor bukkanok végre egy elcsépelt fordulatra, egy esetlenül használt kifejezésre, egy agyonkopott jelzőre. S ilyenkor kissé közelebb érzem magamhoz. Ilona enyém, és még mindig vetélkedik értem.

Pedig én lábai elé hordanám hetedhét ország kincseit, kelméket és köveket, piperéket, illatszereket, balzsamokat, olajokat, amivel ajkát pirosítja, vézna arcát gömbölyíti. Amire régóta áhítozik, vagy amit csak épp megkíván. Csak felsóhajtana, s már övé volna minden.

Felkínálnék neki mindent a világból, aggassa magára, díszítse szép testét vele. S odaadnék neki mindent magamból, ékeskedjen saját kitépett szívemmel, fesse ajkát azzal pirosra. Néha súgva, lihegve árulom ezt el neki. S ő kacag, ledéren, a magasból. Jól tudja, hogy megkap tőlem mindent, hogy a szerelem szolgálat, hogy a férfi világhódító harcos, kinek nem az a diadal, hogy legyőzi a sárkányt, hanem hogy a levágott hét fejjel kedvese elé járulhat. Így, hogy van kinek feltartani a pikkelyes, szörnyű hét fejet, így nyer értelmet a férfi élete. Így viszek mindent Ilona elé, ki elismerő szempillantásával jutalmaz, s csillogó kicsi szájával mindent megígér. Szélesebb örömöt, mélyebb boldogságot. A férfi ilyenkor fejét lehajtja, hisz papnőjének. Hordja haza a zsákmányt, a kincseket.

Néha a kincs egy vers, amit a férfi a szívével és az agyával munkált meg, gondosan, mint egy kovács, és azzal járul asszonya elé. S ha ebben örömét leli a kedves, az mindennél édesebb boldogság. Mert ezt az ajándékát ő nem vette, hanem megszülte, saját magából. Mint tulajdon gyermekét. Majd apai büszkeséggel és szeméremmel adta át.

És Ilona örömét leli a versekben. Ha írok róla, azt is úgy ölti magára, mint egy hermelinkabátot, s viseli napokig, flangál benne, felemelt fővel, hogy ő a múzsa. Az én múzsám. Ennek mindketten szárnyalva örülünk.