Napkelet, Napnyugat

Kéjes gyönyörtől hervad a virág

1923

A nap leszállt. A kávézóban néhány csupasz villanykörte világít kék fénnyel a falak mentén. Szétszórva néhány színes asztal újságokkal, körülöttük pár fotel. Szertelenül állnak a bútorok, a véletlen rendezőelve szerint. Ismerős és ismeretlen alakok emelik ajkukhoz a csészét. Nem nézek senkire, minden arc fekete most. Semmi sem számít, senki sem.

Csak egy percet kérek egyedül.

Áttöröm magam a tömegen. Feltűnően gyorsan lépkedek, többen felém fordulnak. Szlalomozok az asztalok között, majdnem leverek egy poharat. Bocsánatkérőn visszafordulok, és közben megyek tovább előre. Nevetnek, pusmognak, tanácskoznak az itteniek. A levegőben rum és dohány gőze.

– Dezső, hallottad? – hallom a hátam mögül Karinthy hangját. – Ugye hallottad?

– Mit? – fordulok felé idegesen. Nem örülök, hogy feltart. Viszont olyan fontoskodó arcot vág, hogy nem tudok csak úgy elsétálni.

– Ülj le előbb – ajánlja, s kihúz egy széket nekem. Asztala körül még ketten ülnek, belefeledkezve sakkjátszmájukba.

– Nem érek rá. Majd mindjárt... mindjárt leülök.

– Gyere és ülj le. Úgyis leülsz, ha meghallod. Ha még nem tudsz róla, azt szeretném, ha tőlem értesülnél róla először.

– De miről?

Egyre ingerültebb vagyok. Olyan közel már a megkönnyebbülés, bármilyen hír is az, várhat. Ez az első gondolatom. Utána az, hogy Karinthy beszélni szeretne velem. És én szeretném elküldeni. Talán tényleg a szer rabja vagyok. Fontosabb, mint a legszorosabb barátságom. Megborzongok. Nagy levegőt veszek, és engedelmesen leülök Karinthyék neonkék fényben úszó asztalához.

– Szóval – veti rám Karinthy mélyen ülő szemeit –, kimondom kerek perec. Az angol király... na szóval: lovaggá ütötte Adyt.

Karinthy komolyan, együttérzően néz rám. Nem tudok megszólalni.

Az egész nap zavaros, minden a feje tetejére állt. Hát miért is ne lehetne, hogy lovaggá üssék Adyt? Adyt, akit Spiegel is nagyobb költőnek tart nálam. Miközben én a rokona vagyok, akivel elméletileg elfogult. Ignotus azt mondja, Spiegel nem ért az irodalomhoz, ami igaz is. Ő pont, hogy az átlag olvasó nézőpontját testesíti meg. És az átlagnak Ady az etalon.

Csak néhányan akadnak, akik berzenkednek ördögimádónak kikiáltott verseitől, és hirdetik, tisztességes, jóérzésű polgároknak nem tetszhetik az, amiről ő ír. A hangadó tömeg ettől még más véleményen van.

– De nagy marha vagy – szólalok meg, mikor észreveszem magamon Karinthy fürkész tekintetét. Ismerem ezt a nézést. Ezzel zsebeli be tréfája eredményét. – Nem vagy vicces.

– Te meg nem vagy esztéta. Csoda sértés – mondja színészi kézlegyintéssel. – Látnod kellett volna az arcod. Ahogy lesápadtál! Isteni volt.

A képembe vigyorog. Elnézem neki.

– Erre most rászaladtál, öregem – jelenti kajánul.

– Ki vagyok merülve.

– Ugyan. Feltöltötten is elhiszel Adyról minden pletykát, ami az erényeit taglalja.

– Mit iszunk? – kérdezem, s ebből Karinthy is ért.

Kikérem a feketémet, közben Karinthy a sakkozóknak kibicel. Néha azért felém fordul.

– Tényleg elég nyúzott vagy. A rendezvény meg az út miatt? Hazafelé jövet is nyugtalan voltál. Azt hittem, mára kialszod.