Napkelet, Napnyugat

Az egész egy álom álma csak

1924

Szédült, nehéz napok jönnek.

Ady járkál hozzám. Testeink kiszolgálják egymást. Ezzel az ürüggyel jön, de minden alkalommal kevesebb a ruha, amit kapkodó sietségében a földre dob. Beteg, s ezt szégyelli. Lába gyermekesen vékony, karján lötyög az ing. Nem szívesen mutogatja ezt egy olyan hiú ember, ki szemüveget sem vesz fel, inkább fél életét papírokba bújva tölti, s homályos alakok közt mozog.

Valami kitolódik.

A testek egymáshoz intézik kérdéseiket, de a kérdések nem hallgatnak el az ágyban. Mi tovább keressük a választ. Nem a combok és karok végtelen koszorújában, a húsban és parfümös izzadtságban, hanem egymásban.

Ez néha oly nyugtalanító, mint egy göröngyök közt kúszó vipera látványa. Máskor felforgató, mint egy világrobbanás, vörös és fekete, káprázó por és csatazaj.

Ady jár-kel a dolgozószobámban, máskor a székemben ül, s elmerengve támasztja fejét. Nehéz eldönteni, hogy nekem alakít, és az előadás részese vagyok, vagy pedig ő valóban ez, s otthon, magányos óráiban is éppen ilyen távolba révedő tekintettel gondolkodik a halálon. A háborúról beszél, újra s újra felhozza ezt, ahogy egy régi, jól ismert nótában hangzik fel a refrén egy baljós, nemkívánt dallamban. Karinthy erre azt mondaná, boldog ember az, aki ekkora boldogtalanságra képes, mert nincsenek meg a saját apró-cseprő problémái, melyek lekötnék.

Idegesen magyaráz. Vagy csak ülünk. Kortyolgatja a bort, amivel kínáltam, s mesél. Néha eszembe jut, amit mondott. Hogy meg fog halni. Mégis oly nehéz felfogni, hogy aki ma boromat issza, holnap lebetonozva fog feküdni a fekete föld alatt. Az értelem itt csődöt mond.

Ady titokban jár hozzám. Egyszer teszi meg, hogy beállít előzetes invitálás nélkül.

Ilona a nappaliban hallgatja a rádiót s keresztrejtvényt fejt, Ádám fiunk a szőnyegre kiszórt építőkockáit rakosgatja. A cselédlány vacsorához terít. A kandalló narancsos fényeket szór szét, minden bútor kissé olajosnak, sárgásnak tűnik ebben az esti fénytörésben. A terítőn mintha mézfoltok olvadnának szét, az evőeszközök bronz bevonattal állják körül a tányérokat.

Mikor ajtót nyitok, Ady nagy hévvel ront be. Ilona felfigyel, haját rendezi, ruháját szorosabbra vonja magán, fiam élénken pillog a bejárat felé. Adyban nincs érzék, hogy észrevegye az este családias hangulatát. Semmire sem figyelve becsörtet, azt várva, úgy fogadom, miként mindig szoktam. Üdvözlésem azonban most kimért. Ettől ő is feszengeni kezd, megtorpan.

– Ki az? – kiált ki Ilona az előszobába.

Ady erre belép, kalapját levéve köszönti feleségemet, fiamat. Ádámot úgy szemléli, mint ki sokat hallott egy különös kis bogár létezéséről, de sosem hitt benne igazán, most, az adódó lehetőség alkalmával közelről is tüzetesen megcsodálja. Fiam hasonlóan ámuló szemekkel néz vissza rá.

Ilona meg sem próbálja elrejteni felháborodását. Ahhoz nyomós érvek kellenek, hogy egy ilyen kései órán felkeressen valaki az otthonunkban, előzetes meghívás nélkül. Idegesen fésülgeti ujjaival kibontott haját.

– Mit óhajt? – kérdezi éllel.

Szokása szerint eltávolító gesztusként használja a magázást annál is, akivel egyébként baráti viszonyban van.

Ady minderre nem számított, látom rajta. Nem tud mit felelni hirtelen, egy leleplezett szerető zavarával áll. Belesétált a családomba. A mindennapjaimba. Eddig életemnek azon részét látta, ami csak az övé volt. De most hirtelen feltárult előtte az, mennyire másoké is vagyok.