Napkelet, Napnyugat

Láttál-e jelt, hogy érdemes élni?

1933

A pincér kihozza a feketénket. Ebben az órában a harmadikat.

Karinthy egyből úgy kap érte, mint valami emberforma, kitikkadt virág, s dönti is magába. József Attila lassan kavargatja kappuchinóját. Vele szemben Weöres Sándor ül, fiam egykori játszótársa, ki híres költővé nőtte ki magát, most fahéjjal szórja meg kávéját. Mellette Hamvas Béla kemény tekintettel. Most látom őt először, s ahogy a beszélgetés alatti közbeszólásait figyelem, egy éles eszű, kritikus gondolkodású férfi benyomását kelti. Ritkán tesz megjegyzést, a bölcsek komoly hallgatásával. Nem pazarolja szavait nemértő közönségnek. Homokszín öltönye kifogástalan, haja ritkás, közel ülő szemei metszően vájnak bele a világba, gyanakvással, mint ki egy pillanatra sem kapcsolja ki eszét. Mégis lefegyverzően elfogadó és megértő. Könyvtáros.

Tőlem jobbra Füst Milán kínálja körbe szivarral a társaságot. Attila és Weöres utasítja csak el, az ifjak.

A beszélgetés a Napkelet újság körül forog. Füst egyre azt bizonygatja, nem működhet jól egy közösség, amit nő fog össze.

– Volt már női főnököm, nem is egy, és mindig azt tapasztaltam, a nők tartják a három méter távolságot. Vagy ha lehet, ötöt is. Ez nekik a tekintély. A férfiaknál nincs ilyen.

Mind Hamvas felé pillantunk, tőle várjuk ennek megerősítését, vágy cáfolatát, ki a Napkeletnek dolgozik, Tormay Cécile felügyelete alatt. Ő azonban nem akarja észrevenni kíváncsiságunk s nem nyilatkozik.

– Kaffka is remek író volt – veti közbe Karinthy –, és nem kell kiemelni, hogy írónő. Női író, inkább.

– Mondják, nem tudott öltözködni – szólal meg Weöres. – Okkert vett fel zafírral.

Erre mind elcsodálkozunk. Karinthy belemosolyog a csészéjébe.

Egyikünknek sem jutna eszébe a divatról vitatkozni itt. Weöresben viszont van valami megfoghatatlanul éteri, finom, lányos esszencia. Füst elnézően a segítségére siet.

– Tényleg nem tudott. Én ismertem. Dehát művészeinknek nem is az az érdemük, hogy mit csináltak a hétköznapjaikban, és hogyan jelentek meg.

– Ady gyakran azt mondta rá – veszi át a szó Karinthy –, hogy Margit olyan jól ír, hogy már nem is nő.

Füst felnevet, Weöres sértetten méri végig Karinthyt, mintha személyesen ellene jelentett volna ki valamit.

– Elképesztő, miként tudott az az ember úgy bókolni, hogy közben sértegetett – sóhajtja Weöres, s belekortyol kávéjába.

– Ebben nagy volt – bólint rá Karinthy.

A nosztalgia derűje ömlik szét a társaságon. Füst mosolyogva mesél egy történetet, aminek a szemtanúja volt.

Ady egyszer előleget kért valamely írására. A kiadó folytatásos regényt akart, azok voltak a húzóerő, amikor az előfizetések száma megcsappant. Ady azt felelte, van is egy kész regénye, s elfutott lefénymásoltatni. Valójában egy rövidke novelláját másoltatta le nyolcszor s fűzette össze, ezt adta le a kiadónak. A jussát megkapta, s mehetett belőle inni. A regény sosem készült el. A hibát ráfogta a nyomdászra, az másolta és kötötte össze tévesen a lapokat.

– Ez a mese kutyafüle azokhoz képest, amik valójában zajlottak – szól Karinthy, mikor Füst történetén mind felidéztük magunkban a mesterkedő Adyt. – A legtöbb versét az asztal alatt írta. Mikor felszólították, hogy a borért most már fizetni is kéne, leborult az asztal alá, írt valamit, elküldte a Nyugatnak, és már jött is a csekk. Ő meg duhajkodhatott tovább.