Napkelet, Napnyugat

Futnék tetőled s visszamennék

1923

Ady a házamban olyan, mint egy természeti jelenség.

Mint egy fehéren izzó gömbvillám.

Az ember hátrahúzódva, rettegő csodálattal nézi, eltűnődve. A sötétből arcának néhány foltja rajzolódik ki tisztán, orra úrias íve, homloka, cirmos rózsasziromszerű alsó ajka. Szeme bele-belevész az árnyékba, ahogy mozog. Simogatja a bútorokat, ismerkedik velük. Megtapogatja a komódot, a vitrint, a barkát is megsimogatja a vázában. Olvatag a lépte, a szeme kék fényt szór. Tekintete mindig a plafonig érő könyvoszlopra tér vissza, mely íróasztalom mögött áll. Szemléli a sokat forgatott könyvek halmát, s úgy hiszem, az, hogy halkabbra vette a hangját, az is a vaskos könyveknek szól. Az intellektus babérkoszorús hercegei és császárai jelen vannak a szobában itt mellettünk. Köztük nem lehet az ember profán, egyszerűen hétköznapi. Talán ez. Talán az első alkalom ünnepélyessége feszíti a levegőt. Ady sosem járt még itt ezelőtt. Csupa fenség és sötét fény most.

Haja úgy fénylik, mint a patika kirakatában a mérgek üvegcséi, s jéghideg gyógynövényillatot áraszt magából. Kabátja a fogason lóg büszke ernyedetlenséggel. Hamuszürke ingén olykor megáll egy kintről idetévedt fénypászma, ahogy Ady az ablak elé lép. A férfi szemlélődve kerülgeti a bútorokat, ujját végighúzza papírjaimon, zöld tintás írásaimon. Egész megjelenésében megejtő, sármos, bűvöletes. Tudatosan kimért. Hallgatag és figyelmes.

Kutakodom emlékeim közt. A kávéházakban is ilyen szokott lenni? Ilyennek látják a nők? Ilyennek látták mindvégig, mert mindig is ilyen volt? Nekem csak most tűnik fel. Körbelengi egy fekete füstfelleg. Igéző, keveset beszélő, fekete méreg. Aki Ady közelében van, részesül belőle. Érzem, amint előbb rátapad bőrömre, majd akadálytalanul továbbhalad a tüdőm felé ez a kavargó, izgató köd. Eljut a belső szerveimig, s bennem is feketére fest mindent. Megfeketedik a szívem.

– Nagy szellemekkel veszed körbe magad – mondja, s felemeli tekintetét a Goethe kötetemről.

Mondják, Adynak nincs műveltsége. Az újságokból szedte össze, amit tud. Ha múzeumba megy, egyből a leggiccsesebb festményt dicséri, s úgy kellett erővel csiszolni az ízlésén, hogy társaságban vállalhatóvá váljék. Lédának sok munkája lehetett vele.

Ady egy Arany János könyv gerincén húzza végig mutatóujját.

Ilona színházba ment a barátnőivel, vitte Ádámot is. A lakás enyém, olyan tátongva, izgatón csak az enyém, mint ifjúkoromban.

Idegen, kemény arcukat mutatják most felém a bútorok. Más a színük, amikor Ilona itt van. Most a szoba haragoszöld és kék láng. Csak a megszokás miatt tájékozódom benne. De így is óvatos vagyok, bizalmatlan. A gömbvillám szikrái itt cikáznak.

– Éppen Arany? – kérdezi Ady kihívóan. Mindenbe belemar, ami csak egy kicsit támadási felületet is biztosít. – Arany gyáva. A régi formák szerelmese. Az ósdi díszleté. Az avultat emeli trónra.

– Nem dolga mindenkinek, hogy új rendet alkosson. Ő új szemlélettel mutatta be az örök rendet.

– Csak azt tudnám – jegyzi meg Ady, s elhelyezkedik székemben –, amennyiben Aranyt tartod példaképednek, akkor hogy vagy képes hozzá méltatlan témákról írni.

Elgondolkodom, mennyire vegyem komolyan a válaszadást. Ady mindig veszekedne. Nála minden téma, minden mondat izzik és ráz. Én ennek nem látom értelmét. Az ember mélyrétegeibe lerakott téglák, melyek személyisége és meggyőződései alapját alkotják, csaknem megingathatatlanok. Ha mégis szétbombázzuk őket, dől az egész építmény. S olyankor késznek kell lennünk, hogy a másiknak nyújtsunk valamit előző hitei helyett. Különben nem marad más, csak a rom és a porfelhő, a kétségbeesés, az értelmetlenség, a hiábavalóság.