Napkelet, Napnyugat

Véresre horzsolt szívemet kötözd be

1923

Hatalmas gesztenyetortát hoznak elénk. A cselédlány az asztal közepére helyezi, a társaság harsányan felmorajlik. Kíváncsi szemekkel merednek a díszes, habos tortára, melynek oldalát mogyoróforgács, tetejét csokoládéháncs fedi el sűrűn. Úgy nézzük, oly bűvölten, mintha beleláthatnánk a tészta és a krém belsejébe.

– Ha nálam lenne a bab, olyan mulatás lenne itt – súgja mellettem Karinthy, de nem fejezi be a mondatát, nem tudja a felvetett mulatságot kellően gigantikus jelenséghez hasonlítani. – Azok a legemlékezetesebb emlékeink, amikre nem emlékszünk – jelenti ki végül.

Francia barátainknál gyűltünk össze, s a helyi szokás szerint babkirályt vagy királynőt választunk az estére. Pontosabban a torta választja ki az uralkodót. Akinél a bab, az fogja diktálni az este az ivás ütemét, s minden más, kisebb mókákban is ő parancsol. Ezért aztán néhányan ádáz mosolygással, mások leplezett uralkodói vágyakkal veszik a kezükbe a villát s a porcelántányérkát, melybe mindjárt a gesztenyetorta egy szelete kerül.

Nefelejcsmintás terítő leng az egész étkezőt elfoglaló asztalon, aranygyertyatartók sorjáznak meggypiros gyertyákkal, ezer apró láng ontja fényét, az arcokon várakozó, sokat remélő jókedv. A gyerekeit mindenki otthon hagyta, rábízta valakire, legyen ez az este a felnőtteké, a pezsgőé, a kaviáré és konfettié.

Ilona fátyolos-szalagos, bonyolult ruhában ül mellettem, nagyokat kortyol a pezsgőből, szeme csillogásán meglátszanak az órák, amiket itt töltöttünk. Egyre többet, s egyre szélesebben mosolyog, ezzel egyidejűleg csípős megjegyzései is fesztelenül záporoznak. Most mindenki csak nevet rajtuk, és elintézi valami hasonló csipkelődő elmésséggel. Ő a visszavágás hallatán csilingelő láncoktól, gyöngyöktől terhes kezét a szája elé kapja, s kacag, kivillogó foggal, hunyorgó szemmel. Karinthy felesége, Aranka ellenben egyre csendesebb és álmosabb, lecsüggedő pillákkal, távolian somolyog ránk. Két keze az asztalon, meztelen válla kilátszik méregzöld, flitteres ruhájából. Karinthy élénken habzsolja a tortát, le se tagadhatja, hogy a királyi posztra pályázik. Arcára kiül a csalódottság, mikor az utolsó falatoknál jár, s még mindig semmi. Lebiggyedt szájjal, egy kiábrándult óvódás tekintetével néz rám, kinek a felnőttek mi mindent összeígértek, s aztán tessék, egy üres tányér maradt. Magam is reménykedem, hogy megkapom a kiváltságos tisztet, ám a torta csak pazar ízével örvendeztet, babszemmel nem.

A társaság közt zsizseg a feszült izgalom. A mohók már végeztek. Valaki vagy titkolódzik, vagy egy lassan falatozó kisasszonynál lesz a babszem. Körbe-körbe nézegetünk, holott a plafonról lógó színes papírdíszektől, no meg az alkoholtól alig látjuk egymást.

Kettő ül mellettem Karinthyből, és kettő Ilonából. Viszont mind a négyen jól érzik magukat, s ez a lényeg. Végül egy vékonyka, szőke, bodorított hajú francia kishölgy felrikkant. Szalvétát tesz szája elé, barackszín rúzsa elkenődik, s felmutatja a kicsike, tarka babszemet.

Mind megnézzük magunknak a lányt. Az est további folyásáról jövendölünk testalkatából. Keskeny vállú, madárcsontú lányka, arca beesett, csupa szöglet, csak álla s szeplős orra gömbölyű. Hullámokba csavart hajában két fekete masni, nyakában fekete ékkő. Sokat sejtetően kacér ruhája épp olyan aranylóan sárga, mint tincsei. A házigazda odalép hozzá, ő felpattan, kis meghajlást követően bemutatkozik, Joelle, mondja, s büszkén körbepillant rajtunk. Mind a fennhatósága alá tartozunk.

– Nahát, ha kislányokra van bízva az alkoholfogyasztásunk – fordul felém suttogva Karinthy –, visszasírom az óévet.

A kislány azonban nem tétlenkedik, amint fejére húzzák a csillogó keménypapírból kivágott koronát, máris elrendeli a koccintást. A poharak a magasba emelkednek, először őfelségére iszunk. Mohón, kapkodva emeljük szájunkhoz poharunkat. Egy perc sem telik bele, asszonyunk újabb töltést rendel el. Így leckéztet minket egy órán át. Társasjátékot hoznak elő, de nem lehet egy kört végigvinni, mert inni, inni, inni kell.