Napkelet, Napnyugat

Nincs, aki lelked visszaadja

1924

A ködben homályosan tűnik fel az épület. Sok kicsiny ablaküvegét mintha valami csillogó mázzal öntötték volna le. A falakról violalila pára oldódik bele a levegőbe. A kapun egy rózsaszín festett macska.

Az emeleten vár reám egy leány. Arca halovány, szeplős, szempillái vastagok, álla gömbölyű. Vadul kígyózó hajfürtjei közül hosszan fehérlik ki nyaka. Száján mérgesen sötét ajakír, szemhéján hamuszürke por. Két válla szabad. Feszes fűző szorítja derekát, fodros szoknyája könnyedén lebeg. Csuklóján olcsó ékszerek csörögnek. Párducfoltos ágyban ül. Amikor benyitok, felkapja a fejét. Álmodozó tekintetében fény gyúl, elszánja magát szomorú munkájára.

Megemelkedik, harisnyás lábai lezökkennek az ágyról, az előkészített pezsgő után nyúl. Elhárítom. Ő sem iszik.

Hízelegve lép hozzám, mosolytalanul. Nem tudja, miféle vagyok, felmér. S minthogy nem jut dűlőre, egyszerűen elém veti a kérdést.

– Mit szeretne?

Célratörő, tárgyilagos kérdés, egy házigazda érdeklődése, ki minél pontosabban óhajtja kiszolgálni vendége igényeit.

Bármit mondanék, ostobán hangozna. A lány türelmesen vár, két kezét összekulcsolja, nem kacérkodik. Egy mozdulatot sem tesz feleslegesen.

– Ülj le – mutatok az ágyra.

Engedelmesen leül a közepére. Balra tőle az ablak, szemben én, s mögöttem az ajtó. Épp csak egy komód van még ezen kívül, amin a pezsgő és a poharak állnak, s egy fotel, amire ruháinkat levethetjük. A falon erotikus képek csüngnek, de cseppet sem hoznak hangulatba. A függöny néhány foltban kirojtolódott. Ez annyira bántja szépérzékemet, hogy ezután a szőnyeget pásztázom, hol vannak morzsák, fekete hajszálak. De a függöny kiálló szálait s az ízléstelen képeket leszámítva egész rend van. A leány is tiszta és illatos.

Letelepszem vele szemben én is. Az idejét fizetem, nem a tetteit. Körmeit nézegetve várakozik, lábait maga alá vonva.

– Hogy hívnak? – kérdezem.

– Kamilla.

– Hány éves vagy?

– Tizennyolc.

Mint a fiú is. Megborzongok.

– Szüleid?

– Elhaltak.

– Hát olvasni szoktál?

Gúnyos mosoly jelenik meg ajkán. Nem szokott.

– Az urak – szólal meg rövid gondolkozás után – másért jobban becsülnek.

– Kik járnak hozzád?

– Mindenféle. Fiatal is, vén is. Akinek pénze van.

Megmozgatja tagjait, karcsú lábait kinyújtja s ismét maga alá húzza őket.

– Mire kíváncsi az úr? – kérdezi önbizalommal, mint ki minden kérdésemre meg tud felelni.

Mindenre. Az egész életre. De legfőképp a halálra. Ezt válaszolhatnám őszintén. Hallgatok.

– Volt már ilyen helyen? – kérdezi, hogy biztasson.

– Régen. Azóta már feleségem van.

– Beszélgetni jött?

– Beszélgetni.

Ahogy ez elhangzik, megnyugszik. Nem babrálja már körmeit, hanem egyenesen néz rám. Tüzetesebben végigmér.