Napkelet, Napnyugat

A szájamon fáradt, sötét jegy

1923

Ady ma különösen elegáns.

Sűrű haját tépkedi a szél, arcán piros csipkefoltokat ejtett a hideg. Fekete, térd alá érő kabátja lobog, kámforillatával kölnivíz vegyül. Elképzelem, mint locsolhatta ezt reggel magára. Jéghideg kölnit a forró testére.

Ignotus azt a feladatot adta nekünk, írjunk mi ketten egy-egy egymásra utaló cikket. Lássák az olvasók, hogy az ellentétek az irodalom égisze alatt egyesülnek. Hivatkozzunk egymásra, kölcsönösen elismerve és felemelve egymást. Ady vonakodott kezdetben, de a szerkesztő szent szava előtt kénytelen fejet hajtani.

– Különben – szólal meg Ady. Kígyófejes sétapálcájával, feltűnően magas, sudár alakjával, finom holmijaival itt, a Gellért hegy lábánál is úgy fest, mint egy francia úriember. Minden részletében ízléses és esztétikus. – Kedves, ahogy felkaroltad azt a gyereket.

– Kedves?

Ady úgy minősít le, hogy közben dicsér. Egy tehetség támogatását nem lehet kedves cselekedetnek nevezni. Ezt csakis iróniából mondja.

Felvonom a szemöldököm.

– Mindenütt az ő nevét látom újabban – folytatja.

Belenézek hatalmas dióbarna szemébe. Nem találkoztam vele, mióta a Hadikban mellém ült. Annak már több hete. Furcsállom, hogy nem hozza fel. Gyanús. Csak ki kell várni, s rögtön szíven döf vele. Körülményes felvezetéssel kezdi.

– Azt mondjuk elég kiábrándító lehetett megtudni, hogy kicsapták. Töröd magad érte, és azzal hálálja meg, hogy eltanácsoltatja magát az egyetemről – mondja Ady zavartalanul.

Széles léptekkel halad. A Feneketlen tó felé indultunk.

Megdermedek, lemaradok, Ady pár lépés után bámul vissza rám.

– Ne mondd, hogy nem tudtál róla. Írt egy verset, ami nem tetszett az igazgatónak. És repült.

A férfi türelmetlenül várja, hogy utolérjem.

A macskaköveken cikázik a fény. Mellettünk teli kosarakat cipelő cselédlányok tipegnek el. Friss rétes gőzölög kockás ronggyal letakart kosárkájuk alatt. Arrébb, a sarkon a vendéglő teraszát sepregeti egy tagbaszakadt legény. A cirokseprű szálai idegesen kapkodják arrébb a lehullott levelek roncsait.

Szédelegve megindulok.

Nem csupán az eltanácsolás gondolata ejt kétségbe, hanem Attila elképzelhető lelkiállapota is. Amilyen labilis, lehet épp ezekben a pillanatokban is a gyógyszeres szekrényben kotorászik. Az eltanácsolást talán karrierje végének, és egyúttal az életének a végének is tekinti. Elnehezül a mellkasom.

– Aggódsz érte? – kérdi Ady kisvártatva, s mintha hangjából részvét szűrődne ki. – Egyikünket sem istápolta senki. S mind itt vagyunk.

– Bennünket is istápoltak. Hálátlanság azt hinni, hogy nem.

Sűrű házsorok előtt sétálunk el. Adyt, ahol jár, megbámulják. Világi jelenség. Előkelőn lépked, oda se figyelve, született úrként.

Árusok babrálnak munkáikkal, pakolják össze szőtteseiket a járda széléről. Egy pillanatra ők is felnéznek, s nekem úgy rémlik, soká figyelnek Ady után.

Lassan letérünk az utcáról, s elkanyarodunk a tó felé. Virágszirmokat perget a szél a téren. Szirmok hózivatarán haladunk keresztül, szűrt, lágy fényben.

Ady szeme a mályvaszínű, felhőtlen égen. Arca halovány, meleg tónusokat vesz föl ebben a koratavaszi alkonyatban. Rettentően érdekes a szeme. Hatalmas és csodálkozó, mégis komoly. Áhítatos. Egészen másnak tűnik, mint korábban bármikor.