Napkelet, Napnyugat

Fújnak a szelek, órák peregnek, erdők zengenek

1934

Szőke, göndör újságíró kérdezget órák óta fáradhatatlanul. Csontkeretes szemüvegét olykor idegesen babrálja fülén, s nyaka vörösre gyúl, mikor heves kíváncsiságra lobban. Élénkpiros kabátban, komótosan sétál mellettem, zsebében kopott tollak sorjáznak. Keményfedelű füzetecskébe jegyzeteli szavaimat.

Az évről kérdezget. Hogyan látom az irodalom helyzetét, mit gondolok a felfedezett tehetségekről.

– Ha jól emlékszem, ön volt az első támogatója József Attilának – mondja, s tolla szárával megvakarja orrát. – Mostanra igazán nagy utat járt be. Büszke lehet a felfedezettjére! Az övé is egy olyan név, ami biztos garancia az igényességre. Bárhol látom, félelem nélkül kezdem el olvasni, mert nem érhet csalódás. Milyen mostanában a viszonyuk? Gyakran fordul még önhöz, mint elsődleges támogatójához és bírálójához, vagy most már egészében a saját útját járó, független művészként próbálkozik?

A Duna partján lépdelünk. Épp ott, ahová évtizedekkel ezelőtt Bogával, Ilonával és Karinthyvel lemásztunk egy viharos tavaszi napon.

Apró kövek és homokszemcsék ropognak a talpunk alatt. A vízpermet az arcomat éri, habos tajtékot vet a folyó. Halak nem látszódnak, csak az, hogy a víz némely pontján hirtelen gyűrűt kavarnak fel maguk köré.

A sziklákra csapódó hullámok bugyogva oszlanak szét. Arrébb fehér nyírfacsoportok ingatják sovány testüket a szélben.

A nap sápadt korong a felhők mögött. Fáradt sugarak színezik meg a vizet.

Látom magam előtt az ifjú Karinthyt, amint rászökik a legnagyobb fehér sziklára és szavalni kezd. Hallom, amint komor hangon Adyt utánozza, és kétszer mond el mindent, komolyan és fennkölten, égre emelt, merev tekintettel. S látom emellé Bogát, ahogy tapsol, zegzugos sárga ruhájára fűszálak tapadnak. Nézem ezt a régmúlt jelenetet, ahol ott vagyok én is, és Ilona is, s a gyerekszerelem könnyedségével örülünk egymásnak. Látom az akkori önmagunkat vidáman és gondtalanul. Vagy csak érzéketlenül a gondokra. Ha hunyorítok, itt libben Boga pitypangsárga szoknyája. De ez épp csak egy pillanat. Mert az emlékeket kiszorítja a valóság. A fantomokat nem tűri meg a jelen. S a következő percben a fátyolos szoknya és vele Boga arca megfakul. És nincs itt már más, csak a szürke víz.

Egy szempillantás csak, s az emlékek belevesznek abba az elzárt, rejtett zugba, ahonnét most egy percre kiszabadultak. Mire feltekintek, már sehol sincsenek. Helyette a saját hangomat hallom, amint kimérten felel a kérdésre, kissé távolságtartó tudálékossággal. A húszéves énem kinevetne. Ahogy erre gondolok, összefacsarodik a szívem. De amit elkezdtem, végigmondom.

– Mind örömest visszük egymás elé műveinket. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennénk önálló alkotók. Egyszerűen csak jó hallani más véleményét, akit tisztelünk, akinek a szavára adunk. Én minden írásomat a feleségemnek olvasom fel elsőként. Ő az, aki minden leírt soromról tud. Aztán viszem Karinthyhez. A mai napig kikérem a tanácsát. És mindig olyan ötletekkel áll elő, amik a szöveg hasznára válnak. Attila is így fordul hozzám. De többet találkozunk barátilag. Akkor mindenről beszélgetünk, a napi politikától kezdve az irodalomig.

Amikor legutóbb láttam, féltve szorongatta a kezem. Tud a betegségemről. S azt mondta, nem bírná ki, ha velem történne valami.

Akkor félvállról vettem ezt a mondatát, viszont most elszorul a torkom. Élénken, tisztán előttem a szeme, az a sötét, kavargó feketeség.

– Van valami csodálatos ezekben az irodalmi barátságokban – dünnyögi az újságíró, s megdörgöli gyér bajuszkáját –, talán mert összeköti őket egy szorosabb, biztosabb kapocs, mint az átlag barátságokat. Mit gondol erről?