Napkelet, Napnyugat

Sötét dalok tömjénjét égetem

1923

Spiegel ma nem dolgozik. Elmegyek a házához.

Csendes belvárosi utcában lépkedek, szürke tömbházak feszülnek egymásnak, néhány frissen ültetett facsemete ágaskodik a járda és az aszfalt találkozásánál. Spiegel házát kicsi kert övezi, teli gyér, sárga virágokkal. Néhány lépcsőfokot kell menni az ajtóig, hogy csengethessek.

Mozgolódás támad benn, s hamarosan nyílik az ajtó. Épp csak résnyire. Rövid lánc fogja meg az ajtót, Spiegel ösztövér alakjából csupán egy szelet látszódik. Nem siet kioldani a láncot és beengedni.

– Nahát, Desiré, miért is nem lep meg, hogy látlak?

– Én is nagyon örvendek neked.

Fürkész pillantást vet az utcára. Egy riadt őzé a tekintete. Fél, hogy ki lát engem nála. Ideges fészkelődésétől kezdem türelmemet veszteni. De azért udvariasan szólalok meg.

– Hűvös az idő itt künn.

– Szerintem igenis szép idő van – mondja erre.

Rostokolok tovább a lépcsőn. Az égen ritkás felhők fodrozódnak. Az utca túloldalán kóbor kutya üget el a bokrok között.

– Igazán nem akarlak sokáig feltartani.

– Az remek, mert már úgyis épp menni készültem.

Már be is akarná csukni az ajtót. Lábammal kiékelem, mielőtt kizárna a házából.

Gyűrött arcán ezer barázda fut végig. Ismét körbenéz az utcán, sietősen, de gondosan, s csak aztán fordítja felém vizes szemét.

– Ahhoz képest, hogy néha te vagy a világ legfinomabb embere, időnként meglehetősen akaratos tudsz lenni.

– Nem is tudod, mennyire.

Nézünk egymás szemébe. Spiegel arcát rejti a sötét. Minden függönye elhúzva, mint aki nem akarja, hogy tudják, itthon van. Talán épp előlem bujkált. De ez nem tart vissza attól, hogy továbbra is várjam a bebocsátást.

– Elképesztő szemtelenség... hogy már ide jársz, a házamhoz.

Vértelen ajka haragosan remeg. Neki-nekifeszül az ajtónak, s próbálja becsukni, miközben én úgy csinálok, mintha erőlködését észre sem venném.

– Kérlek – mondom –, rendezzük le ezt gyorsan.

– Addig álldogálhatsz itt, míg csak kedved tartja. Akkor sem fogom kinyitni.

– Szükségem van rá.

– Nem adok neked mérgeket.

– Gyógyír.

– Csak egy függő mond ilyet.

– Eressz be.

– Menj innét – förmed rám. Újabb kísérletet tesz, hogy arrébb taszítson, én viszont már teljes testemmel tolom el az ajtót. A lánc ugyanúgy tartja.

– Megőrültél? Kitörnéd az ajtómat is?!

Vékonyka ujjai az ajtófélfát szorítják. Fehéren, görbén kapaszkodnak, szinte odamerevedve a deszkához. Közben a férfi alig láthatóan remeg, rezeg a haj a homlokán és fújtat, mint egy régi gőzkazán. Orrlyukai ütemesen gombnyi nagyságúra tágulnak majd összeszűkülnek.

– Tisztességes, fizető vásárlód vagyok.

– Függő vagy.

Eddig higgadt voltam, de ettől az ismételgetéstől kezd fogytán lenni a türelmem.