Nathaniel Blake kiskorom óta az életem része. Amikor kiskorunkban együtt játszottunk a tengerparton, csak tizenhárom évesek voltunk, mégis már akkor tudtuk azt, hogy mi végzetesen szeretjük egymást, már akkor terveztük a közös jövőnket. Nathaniel Bl...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Gyerekként szerették egymásba...
És elválaszthatatlanok lettek...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Bevezetés
Amikor tizenhárom éves voltam...
A hűvös homokba süllyesztettem a lábamat, a nyílt tenger tükörtiszta vize, elárasztotta a homokot, és magával vitte, miközben a só illata elárasztotta az orromat. A szikrázó nap sugarai barnították a bőrömet, miközben az enyhe szellő a barna hajamba kapott. A mi történetünk gyönyörű, a kezdete pedig különleges. Fiatal lány voltam, amikor ő az életem részévé vállt, ő pedig csak egy fiú volt, akinek a mosolya őszintén csillogott. Ez a kisfiú pedig percről - percre mindig elvarázsolt engem.
- Hoztam neked valamit! - a barna rakoncátlan hajába kapott a szél, amit a kezével mindig hátra túrt. A tengerkék szemében pedig csillogott a tisztelet és a szeretett. Mindig is egy gyönyörű fiú volt. - Igérd meg azt, hogy ezt soha sem fogod levenni! - gyengéden fogta meg a csuklómat, arra pedig egy ezüst karláncot rögzített, a láncon pedig egy nyomtatott N medál csillogott a nap fényében. Megsimítottam a neve kezdőbetűjét, ami ebben a pillanatban vállt életem talán legfontosabb kincsévé. - Nekem is van! - a zsebéből kivett egy másik karláncot, és a kezembe adta. A csuklójára tettem, és megigazítottam rajta a D medált ami a nevemet szimbolizálta. Őszinte mosollyal néztem rá, és puszit nyomtam az arcára.
- Ezt a karláncot soha sem fogom levenni Nathaniel! - megsimítottam az ujjaimmal a neve kezdőbetűjét, ő pedig közelebb hajolt hozzám.
- Már most várom a közös jövőnket amit egymás mellett fogunk felépíteni - simította meg a hajamat a homokban térdelve.
Hosszú évekkel később pedig a karlánc ugyan ott csillogott a csuklómon. De minden változott. Mert felnőttek lettünk...
