|Örökké Veled, Nathaniel Blake|

Tizennyolcadik

ᴅᴀɴɪᴇʟʟᴀ

- Valamit elfelejtettél Nathaniel! - pillantottam a barna hajú fiam után, aki szenvedve a hátára vette a könyvekkel teli táskáját, és az iskola felé sétált, de amint utána szóltam, megtorpant. Vigyorogva fordúlt vissza az autó felé, és felém futott. Kikapcsoltam a biztonsági övet, kinyitottam az ajtót, és mosolyogva magamhoz öleltem. Úgy öleltem, hogy nemis akartam őt elengedni. Nathaniel a világot jelentette a számomra. Ha ő nem létezne, akkor én sem lennék az élők között.

- Jólvan, anya...- morogta. - Néznek a barátaim - próbált eltolni magától, de én mélyen beszívtam a fiam illatát.

- Nagyon, nagyon vigyázz magadra cukorborsóm! - puszilgattam az arcát. Nathaniel annyira elpirúlt, hogy mindig oldalra pillantott, hogy megnézze azt, hogy a barátai nézik e őt.

- Anya! Becsengettek! - adta a tudtomra, mire sajgó szívvel engedtem el a testét.

- Suli után a nagyi itt fog téged várni - csuktam be az autó ajtaját.

- Oké anya! - a kezével megigazította a haját, mire a pupillám kitágúlt.

- Mi volt ez a mozdulat?

- Micsoda anya? - tárta szét a karját.

- Te ugyan úgy hordod a hajad, mint az apád? - pislogtam nagyokat, miközben tudatosúlt bennem az, hogy ezek ennyira hasonlítanak egymásra mint két tojás.

- Hát, őő...az apám haja menő, nem? - fonta össze a karját, miközben összehúzott szemekkel néztem végig a fiamon. Úgy viselkedik mint az apja. Úgy beszél, akkár az apukája. A haját is úgy hordja. Te jó ég. Zavartan megráztam a fejem, és próbáltam lenyelni a békát.

- Puszillak angyalom! Anya szeret téged! - vigyorogtam, miközben a kislányok kuncogva sétáltak el mellette. Nathaniel összedörzsölte a kezét, és hátra pillantva rám, ravaszúl kaccsintott egyett. Vissza kaccsintottam, majd a mosoly lefagyott az arcomról, és megindúltam a cég felé.

A magassarkúm kopogott a járdán, miközben a szememre nyomtam a napszemüvegemet. A szél enyhén belekapott a hajamba, miközben a csuklómon csillogó karórámat néztem. A cég hatalmas ablakai szinte ragyogtak a rá sütő nap fényei miatt. Fent a magasba egy álvány lógott, azon két ember ácsorgott és a hatalmas négyszögletű üvegeket mosták. Amint rájöttem arra, hogy milyen magasan is vannak, kényelmetlen gyomorgörcs keletkezett a hasamban. Nem láttam még Nathaniel luxus sport autóját a rendszámával kijelölelt parkoló részen, ezért tudtam, hogy még nem érkezet meg. Akkor pislogtam nagyokat, akkor vettem le a napszemüvegemet, amikor az autója helyett, egy kék sport motorral gurult a parkolóba. Alig hittem el azt amit láttam. Nathaniel kivette a kulcsot, a motrot kitámasztotta, és felém fordúlva levette a bukósisakját. Lélekben már felkészültem arra, hogy a "tudom, hogy mennyire dögös vagyok" mosolyával fog felém pillantani. Amint kevette a bukósisakot, a barna haját felfelé túrta, akkárcsak a fiam. A sisakot a motor ülésére tette, és lassan végig cipzározta a vékony bőrdzsekijét. Megállt elöttem, és lassan végig nézett rajtam.

- Gyönyörű vagy mint mindig - tette csípőre a kezét. Énis végig néztem rajta.

- Utállak mint mindig! - fordítottam neki hátat, de Nathanielt ismerve, szerintem annyira örült annak, hogy hátulról is láthat, mint elölről.