|Örökké Veled, Nathaniel Blake|

Első

ᴅᴀɴɪᴇʟʟᴀ

Diplomaosztás elött egy nappal.

A közös konyhánkban ácsorogtam és, a beépített fekete gáztűzhelyen főztem Nathaniel kedvenc ételét, miközben kinéztem az ablakon a nyílt óceán nézett vissza rám. A kék tenger gyenge hullámai a partot simogatták, a morajlása pedig beszűrődött az üvegen keresztűl. A falak helyett beépített magas üvegfalak azt az érzést sugallták, mintha a természetben lettem volna. Nathaniel egyik világoskék ingje volt rajtam, ami eltakarta a fenekemet, a meztelen talpamat pedig hűsítette a márvány kő. Megsimítottam a csuklómon található medál karkötőmet, és a fekete díszes motívumokkal ellátott kapu felé pillantottam, ami oldalra húzódott, és Nathaniel hajtott be rajta, a soportkocsija tiszta ablaka pedig visszaverte a nap vakító sugarait. Amint leparkolt a bírtokon található szökőkút mellé, a gázt lejebb vettem, és az ajtóhoz futottam. Egész nap erre a pillanatra vártam. Arra a pillanatra amikor behajt a Lambhorgini - vel a kapun, és haza jön hozzám. Lemoshatatlan mosollyal az arcomon nyitottam ki az ajtót, kiléptem a forró, nyári napsütésre, és mezítláb futottam le a lépcsőn, hogy Nathaniel - t fogadjam. Mosolyogva néztem, ahogy kinyitja a kocsija ajtaját, kiszáll onnan, a pilota napszemüvege a szemén csillogott, a hófehér ingje pedig kiegészítette azt a hófehér mosolyt, amivel engem megajándékozott. A barna haja tincsei a homlokába hullott, miközben felé futottam, a nyakát átkaroltam, ő pedig egy kicsit megemelt, az ajkát pedig a számra tapasztotta, és a világ legnagyobb szenvedélyével megcsókolt engem. Ott álltunk a nyári forró napon, a fekete Lambhorgini - je melett, és csak egymással foglalkoztunk, miközben a talpam megint érintette a felmelegedett földet, a hajamat pedig az ujjai közé vette.

- Hiányoztam? - suttogta, azon a vonzó, mézédes hangján amit annyira szeretek. - Mond, hogy hiányoztam bébi - átkarolta a derekamat, és az autója elejére ültetett, a napszemüvegét pedig a fejére tolta, és a száját csábító mosolyra húzva gyönyörködött bennem. Nathaniel páratlan látványt nyújtott a napon. Én pedig már tizemhárom éves korom óra szeretem ezt a férfit. Mindennap eszembe jut az az emlék, amikor kicsik voltunk. Amikor a karkötőket azért vette, hogy hosszú évekkel később emlékezzünk arra a napra, amikor a tengerparton ültünk a hűsítő homokban.

- Annyira hiányoztál, hogy a kedvencedet főztem - átkaroltam a nyakát, a lábamat pedig széttártam, ő pedig közelebb férkőzött hozzám.

- Hm, a kedvencemet? - simított meg a bugyimon keresztűl, én pedig mosolyogva húztam őt magamhoz közel.

- Mármint a konyhában vár téged - megsimította a nyaka érzékeny pontját, ami enyhén fénylett az izzadságtól, Nathaniel pedig összehúzott szemekkel ellépett tőlem, de a kezemet még mindig nem engedte el. Megfogott, romantikusan levett a kocsija motorháztetőjéről, majd a másik oldalra vezetett engem, és kinyitotta az ajtót, az anyósülés felén.

- Hoztam neked valamit! - egy hatalmas rózsaszín rózsacsokrot vett ki a kocsiból, a fehér csillogós papírba relytett rózsák pedig alig fértek el a kezében, a napfényben pedig gyönyörűen tündökőlt. Egy térdre ereszkedett elöttem, és aranyosan dugta ki a fejét a hatalmas rózsacsokor mögött. - Tessék! - hófehér mosolyra húzta a száját, én pedig csillogó szemekkel vettem ki a kezéből, és megigazítottam a rózsák hatalmas friss szírmait.

- Bébi! - motyogtam, majd a szabad kezemmel átkaroltam a nyakát, és puszit nyomtam az arcára. - Imádom! - sétáltam fel a lépcsőn, Nathaniel pedig becsukta a Lambhorgini ajtaját, majd udvariasan kinyitotta elöttem az ajtót, és beléptünk a közös otthonunk ajtaján, ami már az egyetem első évétől kezdve a miénk. Mosolyogva sétáltunk a konyhába, Nathaniel a levegőbe szimatolt, én pedig letettem a rózsacsokrot majd egy vázát teletöltöttem hideg vízzel, és az asztalra tettem. Nathaniel mögé álltam, átkaroltam a hasát, és puszit nyomtam a hátára. - Izzadt vagy kicsim! - csíptem meg az ingje anyagát, mire velem szembe fordúlt, és vigyorogva karolta át a derekamat, az ágyékát pedig közelebb nyomta hozzám.