Nathaniel Blake kiskorom óta az életem része. Amikor kiskorunkban együtt játszottunk a tengerparton, csak tizenhárom évesek voltunk, mégis már akkor tudtuk azt, hogy mi végzetesen szeretjük egymást, már akkor terveztük a közös jövőnket. Nathaniel Bl...
Este nyolc órakkor Nathaniel szobájában égett a villany. A kislámpa pislákoló fénye kiszűrődött a nappaliba. Szinte hangtalanúl sétáltam az ajtójához. Próbáltam bekukucskálni, de a fiam minden apró neszre a fejét fordította. Hol a hajába túrt, hol a pólója nyakát piszkálta zavarában. Jesszus. Ugyan olyan szokásai vannak mint az édesapjának. Emlékszek, hogy régen Nathaniel mindig azt mondta nekem, ha lesz gyerekünk, akkor kapja utána a nevét. Amikor megtudtam, hogy fiam születik, egyáltalán nem gondolkoztam más név ötleten. Mert énis azt akartam, hogy az apukája nevét kapja. Régen az apja is ezt kérte. Próbáltam hallkan kinyitni az ajtót, hogy csak résnyire legyen, hogy betudjak rajta nézni. Nathaniel az ágyán ült. A lábát törökülésbe húzta. Valamit nagyon nézett. A fejét lehorgasztotta. Muszáj volt megnéznem őt. Beléptem a szobájába. Legók és szuperhős figurák sorakoztak a szekrényén. Batmanes poszter díszelgett az ágya felett. Nathaniel nagyon szereti a Marvelt és a focit. Ez az a két dolog, amit egész életében imádni fog. Fölé hajoltam, de amint megpillantottam azt, hogy mit néz, a szemem könnybelábadt, és pislogni is elfelejtettem. A fiam az apukájáról készűlt képeket nézte. Még közelebb is tette az arcához, hogy az apja arcának minden vonalát alaposan végig nézze. Lesütöttem a szemem és a fülem mögé tűrtem egy rövid teincsemet. Nem vettem észre, hogy a lámpa fénye, az árnyékomat vetítette a falra. Nathaniel felkapta a fejét és a másodperc töredéke alatt, hátra pillantott.
- Anya! - morogta, a képeket úgy takarta el, mintha nagy bajt csinált volna. Leültem mellé, és megfogtam a kezét. A fiam a szemembe nézett, és a hajába túrt. - Csak kíváncsi voltam valamire. Ennyi - összepakolta a képeket, és beletette a dobozba őket. A kezét összefonta maga elött. Egy darab kép kint maradt az ágyon. Magamhoz vettem és elmosolyodtam.
- Ezen a képen tizenhárom évesek voltunk - suttogtam, és a hátát simogattam.
- Gyerekek voltatok, amikor találkoztatok? - kérdezte úgy, mintha nemis lenne olyan fontos. De én tudtam. Nagyon is érdeklődik az apukája iránt.
- Igen. Gyerekek voltunk. A szüleink régen egy cégnél dolgoztak. Mi is ott találkoztunk az apáddal. És a sok programnak köszönhetően, egyre többet találkoztunk - néztem a fiam tengerkék szemébe. - Amikor gyerekek voltunk, akkor a kapcsolatunk nem volt mindig felhőtlen. Az apád vagy a hajamat húzta, vagy mindig lökdösöt. De szeretett - pillantottam oldalra szomorúan.
- Akkor nem hagyott volna el minket - pillantott rám.
- Erre most mit mondjak kicsim? - néztem szét a szobájában. - Mindenkinek van az életében egy fontossági sorrend! - motyogtam szomorúan.
- Nekem nincsen! Mert nekem te vagy a legfontosabb! - hozzám bújt, és átkarolta a derekamat. A haját simogattam és azt az egy képet is a többi közé tettem. Lecsuktam a doboz tetejét és megsimítottam a bársonyos felületét.
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Másnap én hoztam haza Nathanielt a suliból. Munka után, mindennap ezt csináljuk. Mindig leparkolok az iskola elött, a járdára sétálok, és ott várom az én kisfiamat. Amint meglátom azt, hogy pókemberes iskola táskával sétál ki az ajtón, ahogy elköszön a barátaitól, nekem ezek a legboldogabb perceim a hétköznapjaim közt. Mert tudom, hogy egy újabb nap telt el, de végre ennyi idő után újra láthatom őt.
- Nehéz az első osztály, Nathaniel? - anya kérdésekkel bombázta meg a fiamat, aki a kanapén ült a nappaliban. A kezében egy xbox konzolt tartott, a tévéből pedig a legmenőbb Assassin's Creed játék üvőltött. Nathaniel egyáltalán nem figyelt anyára. A nyelve hegyét kicsúsztatta az ajkai közt, a szemét összehúzta, úgy játszott a játékkal. A kezemet csípőre tettem, és letettem a fakanalat a konyhapúltra. - Hahó? - anya nagy szemekkel pislogott, a száját elhúzta. Nathaniel annyira koncentrált a videójátékra, hogy nemis figyelt anyára. Most fogom azt csinálni, amit minden kisfiú utál. A tévéhez sétáltam, lehajoltam és kikapcsoltam az xbox - ot. Amint a képernyő fekete lett, a fiam felpattant a kanapéról, és a fejét fogta.
- Anya! Anya! Mit csináltál? - az ujjaival a haját markolászta. - Most újra kell kezdenem az egész pályát! Köszi anya! - ledobta a kanapéra a konzolt, és hozzám sétált, de én elálltam az útját.
- A mama kérdezett valamit, kicsikém - húztam angyali mosolyra a számat.
- Nem nehéz! Jól megy! Mostmár játszhatok? - elhadarta és könyörgő pillantásokkal ajándékozott meg. Összehúztam a szemem és feltettem a mutatóujjam.
- Fél óra! Utána irány leckét írni!
- Köszi anya! - átkarolta a derekam és visszakapcsolta az xbox - ot. Mosolyogva sétáltam a konyhába és anyára pillantottam.
- Imádni való, igaz? - vettem a kezembe a fakanalat.
- Büszke vagyok rád Daniella. Nagyon okos, szép és aranyos kisfiú - mellém állt és puszit nyomott a halántékomra.
- Tegnap este az apja képeit nézegette - kevertem meg óvatosan a tésztát.
- Azért mert kíváncsi! Ez teljesen normális! - nézett a szemembe.
- Jaj! Nemár! - morogta Nathaniel. - Ezaz! Igen! - annyira elmerűlt a játékban, hogy biztosak voltunk abban, hogy nem figyel ránk.
- Ő a mindenem anya! Annyira szeretem, hogy szavakkal nem tudom kifejteni, hogy azt, hogy mennyire - zártam el a Karfiol levest.
- Nagyon jó anya vagy! Nagyon sok év telt el. De te megmutatattad azt, hogy egy nő még a legrosszabb lelkiállapotban is talpra tud állni - megszorította a vállamat.
- Muszáj volt - fordúltam a fiam felé.
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Délután Nathaniel leckét írt. Egy darabig ültem, és néztem azt, hogy mit csinál. A munkafüzetben csinált meg egy egyszerű feladatot. Piros színű ceruzával átrajzolta a betűket, amik a lapokon szerepeltek. A második feladat egy kicsit nehezebb volt neki. Mert ott már rövidebb szavakat másolt át, mint példáúl: az, mi ott, lásd, nézd,
A ceruzát feszűlten nyomta a lap felületére, annyira koncentrált, hogy a ceruzája hegye, szépen menjen végig a lapra írt szavakon, hogy még a nyelvét is kidugta az ajkai közt.
Közben én a táskáját pakoltam át. Kivettem az összegyűrt uzsonna zacskóját, és kidobtam a kukába. A pókemberes tolltartóját átnéztem, egy - két ceruzát pedig kihegyeztem. A könyveit is átnéztem. A Számoljunk együtt matematika tankönyv lapjai közűl, kiesett egy fénykép és a padlóra esett. A szám elé tettem a kezem, és leguggoltam, hogy a képet a kezeim közé tudjam venni. A szemem könnybelábadt, amikor megpillantottam az apukája arcát a képen.
