|Örökké Veled, Nathaniel Blake|

Tizenharmadik

ᴅᴀɴɪᴇʟʟᴀ

Ma hivatalosan is összeköltözött a kettő cég. Nem lepődtem meg reggel amikor új arcokat láttam. Mindenki nagyon kedves volt. Illedelmesen bemutatkoztak és köszöntek nekem. Azzal is megajándékoztak, hogy várják már a közös munkát. Zavaromban csak bólintottam és egyetértettem velük. Miután beléptem az irodámba, lepakoltam a táskámat, és az utcai cipőmet lecseréltem a tűsarkú cipőmre. A fehér blézeremet leakasztottam a fogasról és felvettem. Reggel kilenc órakkor már több emailt kaptam a gépemre a megszokottnál. Szerződéseket, amiket kikell nyomtatnom. Ezért előre bekapcsoltam a nyomtatómat, de a papír és a tinta hiány miatt nem működött. A fene vigye el! A fülemhez emeltem a telefonomat, és Dinát, az egyik recepcióst hívtam. - Szia Dina! Az irodámban nincsen tinta se lap - adtam a tudtára szomorúan.

- Szia Daniella! Normál körülmények közt felküldenék vele valakit, de nagyon elvagyok havazva! Annyi beérkező emailt kaptunk, mint eddig még soha! Azt hiszem, hogy mostantól nagyon virágozni fog az üzlet! - csevegett boldogan.

- Rendben. Azért köszönöm!

- De a negyediken, az új irodában biztos, hogy adnak neked - amint kimondta, kinyomta a telefont.

- Szuper...- sóhajtva gurultam hátra a székemmel és sétáltam az ajtó felé. Kinyitottam, és végig sétáltam a folyosón. A lift felé sétáltam, amikor hírtelen Nathaniel ugrott elém. Annyira meglepődtem, hogy még pislogni is elfelejtettem. - Hát te? - húztam össze a szemem gyanakvóan. A fiam hátra tett kezekkel ácsorgott, a cipője hegyét nézegette. Mintha rosszban sántikált volna.

- A nagyi egy óráig bírt velem. Utána elhozott ide! - széttárta a karját, a száját pedig ravasz mosolyra húzta.

- Mit csináltál Nathaniel? - suttogtam mosolyogva.

- Ami azt illeti...- a szája elé tette a kezét, miközben megnyomtam a lift hívógombját. - Megint fociztam. A labda pedig a virágokra esett...- megmagyarázta a rossztettét, amikor nyílt a lift ajtaja.

- Rendben kicsim! De bocsánatot kértél a nagyitól?

- Persze anya! - mondta ki hangosan. Amikor előre léptem, csak egy pillanatra néztem fel, de a mosoly azonnal lefagyott az arcomról. A másodperc töredéke alatt azt hittem, hogy ott elájulok. A liftben...a liftben Nathaniel Blake állt elöttem ember nagyságban. Ő nézett engem, és én néztem őt. A kezét lassan engedte le, a mappája de még a papírjai is a földre zuhantak. Csak egy pillanat volt az egész. Ép ésszel nem tudtam felfogni azt, hogy mi történik. Az arcára minden érzelem rávolt írva. A szeme egyik pillanatról a másikra telt meg könnycseppel. A fiamra pillantott. A szemöldökét összeráncolta, és a fiam arcát nézte, aki összefonta maga elött a karját. A kezemmel Nathaniel kezecskéjét kerestem, de inkább a nadrágjába kapaszkodtam, hogy erőt merítsek belőle. Mert a fiam apukája, és az én szerelmem, ott állt velünk szemben. Nathaniel Blake azt sem tudta, hogy hol van. Csak mozdulatlanúl állt és a fiam arcát nézte. Mintha megállt volna az idő. Mintha ebben a rohadt pillanatban minden megállt volna körülöttünk. És igen. Azt is hallota, hogy a fiam anyának hívott.

Szinte lassított felvételben láttam azt, hogy Nathaniel egy térdre ereszkedik, és a fejét rázva nézett fel a fiamra.

- Azt mondtad, hogy... anya? - a tekintete már vörös volt. A szám elé kellett tennem a kezem, hogy ne sírjam el magam. Néztem Nathaniel Blake arcát. Azt az arcot amit hét éve nem láttam. Minden emlék, és minden érintés a nyakamba zuhant. Mert mindennek vége. Néztem a fiam arcát. Néztem Nathaniel arcát. Nem túlzok ha azt mondom, hogy egyformák voltak.

- Öhm...- Nathaniel a szája elé tette a mutatóujját és megfogta a kezemet. Lenéztem a fiamra, aki tanácstalanúl nézett rám. Most mégis mit tegyek? Mit kellene tennem? Mit kellene mondanom? Felemeltem a fejem, és nagyokat pislogtam, hogy ne sírjam el magam. De azt még mindig nem tudtam, hogy mit keres ő itt.