|Örökké Veled, Nathaniel Blake|

Huszonkettedik

ɴᴀᴛʜᴀɴɪᴇʟ

Egy hét telt el a motoros balesetem óta. Úgy éreztem, hogy gyógyulok. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Érzem azt, hogy lassan; de minden újra a régi lesz. Bármennyire is furcsa, de a balesetemnek köszönhetem azt, hogy közelebb kerültem a fiamhoz, és Daniellához. A pillanat amikor Nathaniel a karjaim közt aludt, az mindent megért. Egyszerre voltam boldog, és elmondhatatlanúl szomorú is. Hét évet hagytam ki az életükből. Ezt a hét évet pedig beakarom pótolni. Már terveztem a jövőt. Mindent megfogok tenni annak érdekében, hogy példamutató apa, és hűséges pár legyek. Daniella egyetlen pillantásáért hegyeket tudnák megmozgatni. A fiam hangja egy olyan dallam, amit az életem utolsó napjáig hallani akarok. Ők ketten a fény ami beragyogja a napjaimat. Ha velük lehetek, akkor teljes az életem. Tanultam a múltban történt hibáimból. A jövőm minden egyes napját arra fogom szentelni, hogy bizonyítsak. Ott leszek a fiam mellett. Segítek neki tanulni, és leckét írni. Ott leszek ha elalszik, és elviszem az iskolába. Várni fogom az iskola elött. Élmények. Ezt akarok adni. Hét évnyi élményt szeretnék bepótolni. Mosolyogni szeretném látni őket. Azt akarom, hogy büszkeséggel nézzenek rám, mert én vagyok mellettük. Hosszú forró, izzadt éjszakákon át akarok szeretkezni Daniellával. Azt akarom, hogy sikítson a köztünk tomboló heves szerelemtől. Egyszerűen csak élni akarok a családom mellett. Élni akarok, és hinni abban, hogy megérdemlem őket. Mert minden erőmmel azon leszek, hogy ők boldog napokat éljenek át. A kisfiam és Daniella.

- Minden rendben van! Szépen gyógyul a válla! - tette vissza Mr. Cooper a sötétkék anyagot a vállamra, annak a madzagját a nyakamba akasztottam. A kezemre pillantottam, és lassan bólintottam. Mr. Cooper hátat fordított nekem, miközben az asztalnak támaszkodva figyeltem minden mozdulatát. - De szerencséje volt, hogy volt magán védőfelszerelés! - megmosta a kezét, és egy fehér kéztörlővel szárazra törölte.

- Kérdezhetek valamit Mr. Copper? - néztem a tenyeremet. Az orvos egy pillanatra az arcomat fürkészte, mintha olvasni akarna bennem. Mintha keresne valamit, ami a bizonytalanságom okát eredményezheti. Mr. Cooper bólintott.

Magamra vettem a bőrdzsekimet és kisétáltam a korház bejárati ajtaján. Hallottam ahogy becsukódik utánam a fotocellás ajtó. Egy pillanatra megtorpantam, miközben a nap sugarai az arcomat cirógatták. Mintha felmelegítette volna a testem minden porcikáját. Mintha a remény sugara ott lebegett volna elöttem. Tudtam, hogy nem szabad lehunynom a szemem. Tudtam azt, hogy nem szabad bizonytalannak lennem. Most nem lehet! Próbáltam elterelni a gondolataimat. De azok mérföldekre húztak. Próbáltam a jelenre koncentrálni. Elméletek és lehetőségek lebegtek elöttem. Mi ez az érzés? Miért érzem ennyire erősnek? Miért zökkent ki engem a valóságból?

A telefonomat a fülemhez emeltem, miközben vártam Daniella hívását. Megbeszéltük, hogy találkozzunk a cég közelében található kávézóban. Habozás nélkül igent mondtam. A farzsebembe tettem a telefonom, és leléptem egy lépcsőfokott. Mintha minden porcikám egy tonnával nehezebb lett volna. Mintha egy mázsa súlyt húztam volna magam után. Nem álltam meg, de mégsem léptem előre. Pedig én kúrvára sétálni akartam! A fejemet lehorgasztottam, és megdörzsöltem a mellkasomat. Mintha egy kilátástalan körhintába kerültem volna, ami csak akkor ad nekem utat, ha az úr azt úgy akarja. Mert éreztem! Valami nem oké!

- Min gondolkozol? - Daniella a kávés csészéje köré fonta a vékony ujjait. Ragyogó, hófehér mosollyal nézett a szemembe. A mosolya láttán az én szívem is mosolygott. Megráztam a fejem, és a homlokomat ráncoltam.

- Kíváncsi vagyok, hogy Nathanielnek fog e tetszeni a tengerparti ház - a térdemre tettem a kezem, és fürkésző tekintettel néztem a szemébe. Itt ült elöttem ez a nő! A nő akit én választottam magam mellé. Őszinte mosollyal az arcán figyelte minden szokatlan mozdulatomat. A telt ajkát néha összezárta, de kíváncsian figyelte a világ történéseit. Percenként igazította a rövid, éjfekete haja szögegyenes tincseit. Én pedig sokadszorra is elvarázsoltan figyeltem őt. Ő az én múzsám, aki szebbé teszi a napjaimat. A szívem legféltettebb kincse, akiért bármit megteszek. Talán éreztem azt, hogy magam ellen beszélek. De a múltban történt hibákat akarom a jövőben helyre hozni! Ez az én feladatom! Erre szánom a jövőmet.