|Örökké Veled, Nathaniel Blake|

Huszonnegyedik

Nathaniel

- Gyere apa! Segítesz nekem leckét írni? - a konyhában kávéztunk Daniellával, miközben Nathaniel futott ki hozzánk. A csillogó tekintete láttán, őszinte mosolyra húztam a számat. A mosolya miatt mintha minden fájdalom köddé vált volna. Bárcsak úgy történne. Bárcsak elszállna egy messzi tájra, hogy többé ne tegyen a rabjává. De azt hiszem, hogy ez a betegség az életem része lesz. Ha akarom, ha nem. Ott lesz mindennapomon. Velem lesz, és akadályozni fogja a mozdulataimat. Először a kezemet, és a végtagjaimat veszi célba. Mintha egy lakattal ellátott lánccal kötné le a kezem. Hiába szeretném megmozdítani, az agyamban elhaló sejtekhez nem jut el az akaratom. Ennyit foglal magába a Parkinsón kór. Természetesen vannak bővebb elméletek, mint példáúl a beszéd zavar, vagy az írásképtelenség. De én bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha addig eljutok. Nem akarok bele gondolni. A jelenben szeretnék élni. Puszit nyomtam Daniella homlokára.

- Hozzá sem nyúltál a kávédhoz! - pillantott az érintetlen kerámia csésze felé. Egy pillanatra kizökkentem, és a kezemre pillantottam. Mintha küszködnék a remegés ellen. Mintha minden percben elakarnám rejteni a világ elől.

- Majd később megiszom - préseltem ki magamból, majd megfordúltam, és Nathaniel után sétáltam a szobába. Szeretem azokat a perceket, amikor nézhetem őt tanulni. Mintha minden problémám szerte foszlana. Szeretem nézni ahogy ügyetlenül olvass, ahogy nezehen írja le a négy betűs szavakat. De istenem! Ő az én fiam! A hét éves fiam, aki megbocsájtott nekem. Aki szeret engem. Nem bánthatom őt ezzel a betegséggel. Nem tehetem ko a kicsi szívét ekkora kockázatnak. Lehet, hogy nem fogná fel. Lehet, hogy megértené azt, hogy valami  ami nem jó. De ez a dolog, egyenlőre maradjon az én kis titkom. Nem kell, hogy tudjanak róla.

- Labda - hallkan motyogta, miközben ceruzával átírta a betűket. De a feladata egyre nehezebb lett. Ugyan azt a szót kellett átírnia, viszont egy teljesen üres felületre. Nathaniel annyira koncentrált, hogy még a nyelve hegyét is kidugta az ajka közt. Énis ezt szoktam csinálni. Néha még a tollam hegyét is rágni szoktam a stresszes munkanapokon. Hihetetlen, hogy ez a fiú mennyire hasonlít rám. Hírtelen kitört a ceruza hegye. - Jaj! - emelte fel a lap felületéről a ceruzát. - Kihegyezed nekem apa? - adta a kezembe, miközben tanácstalanúl elvettem. Nathaniel nem figyelt rám, de a jobb kezem annyira remegett, hogy képtelen voltam megtartani a ceruzát. Kurvára nem tudtam megtartani.

- Öhm...- kerestem valamit, amivel elterelhetném a figyelmét. Valamit, amire tud fókuszálni. - Itt egy másik ceruza! - a bal kezemmel nyúltam a tolltartójába, és a kezébe adtam. Nathaniel mit sem sejtve, elvette, és ügyesen tovább írt. Hátra dőltem a széken, és némán felsóhajtottam.

- Segítesz átírni apa? - adta át nekem a ceruzát. - Megmutatod? - megtámasztotta a fejét a kezén, és kíváncsi pillantásokkal ajándékozta meg a munkafüzet lapjait. A ceruzát a bal kezembe tettem, és a következő feladatra pillantottam. Egy kicsit hezitáltam. Azt hiszem, hogy ez nehéz lesz. Titokban tartani elötte.

- Persze! - hajoltam közelebb, és lassú ügyetlen mozdulatokkal átírtam a Kutya szót. Nathaniel összehúzta a szemét. - Mi...mi a baj? - néztem az arcát. Ekkor felém fordúlt, a két kezét az arcomra tette.

- Hékás! Te nemis bal kezes vagy apa! - nevetett, mégis bizonytalanúl fürkészte az arcomat. Próbáltam mosolyra húzni a számat, de a helyzetem miatt nem tudtam. Inkább azt csináltam mint mindig. Eltereltem a figyelmét. Köcsög egy dolog, de így védhetem meg. Nem lehet a fiam szomorú. Ép elég fájdalmat okoztam már neki a múltban. Elég volt. Mondani szerettem volna valamit, de Daniella sétált be a szobába. Megállt mögöttünk, és a vállunkra helyezte a kezét.